Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Nyilasy Balázs: Miért szép a Kocsi-út az éjszakában?

különösen érezte a szó helyzeti energiáját, annak változásait aszerint, ahogy a versben el van helyezve [...]” - írta Ady versérzékéről a mindig lényeglátó Schöpflin Aladár’, s e csodálatos Ady Endre-i érzék az 1909-es versben, úgy tűnik, a visszafogottság keresésében teljesedik ki.

Aligha tekinthetjük véledennek azt sem, hogy az éjjeli szekerezés tematikai síkját, konkrét szcenikáját a vers folyamatosan megőrzi, visszaidézi. Az első sor pilla- natnyiságot jelző, konkrétumot sugalló időhatározója („Milyen csonka ma a Hold”) a költemény harmadik sorában, mint már utaltam rá, „ügyetlen” szóismétlésben tér vissza („Milyen szomorú vagyok én ma”)4, s az Adynál mindig hangsúlyos verszárás újfent a személyes, konkrét, „biografikus” ottlét szuggesztióját erősíti. („Fut velem egy rossz szekér”).

Az Ady Endre-i szcenírozó életképiség egyébként szűkebb és tágabb értelemben is igen figyelemre méltónak tűnhet. Egyrészt arra figyelmeztet, hogy az 1909- es verset nem szabad egyoldalúan, csupán az emblematikus tételmondat fényében értelmeznünk. A „Minden egész eltörött” sommázata csak a költemény részeleme, s az időleges „absztrakció” egyáltalán nem homályosítja el a konkrét életképiség erőtereit. Az axiomatikus, általánosító, „létösszegző” igény a műben egyébként is mindvégig finoman, arányosan korlátozott. A konkrét-általános mértéktartó dialektikája szempontjából különösen érdekesek a vers a harmadik részének közbülső, rímelő sorai.

Az „utána mintha jajszó szállna / Félig mély csönd és félig lárma” helyzetjelentése ugyanis joggal kapcsolható a minden egész eltörését hirdető, axiomatikus tételmondathoz, hiszen nagy erővel sugallja az összezavart világ vízióját; de mindeközben a sorpár a szekerező éjszaka fogalmi körét sem hagyja el. A második strófa ugyan kétségkívül elvonatkoztatóbb, filozofikusabb mint az első és a harmadik, de más példákkal egybevetve még ezt a szakaszt is visszafogottnak minősíthetjük. Hasonlítsuk csak össze a Kocsi-út az éjszakában „darabos”, vallomásos négy sorát („Minden egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden egész eltörött”) azzal a kimunkált metaforikussággal, amely Radnóti Miklós 1944-es versének, az 0, régi börtönöknek a rokon sorait jellemzi vagy azzal az átható absztrakciós igénnyel, amelyet Tandori Dezső 1968-as, első kötetének Egy sem című darabjában konstatálhatunk! „A valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.”, „Aki elveszti egészét / megleli részeit. // Őrződ pár töredékét, / idegen egészeit.”

De a Tandori-verset képbe hozva érdemes az elvonatkoztató és a konkrét költői esélyein (a gnomatikus-axiomatikus és a testies-életképies, a mozdulatlanná merevített és a dinamikus konkrétságban láttató poétika mikéntjén-hogyanján) kissé tágabb körben is eltöprengenünk. Pláne, hogy irodalomértésünk - nekem legalábbis így tűnik - e kérdésben előítéletesen foglal állást. Gondoljunk csak arra a pozitív előítéletre (poétikai problematikusságot sehol sem érzékelő méltánylásra), amellyel irodalomkritikánk a Töredék Hamletnek s az Egy talált tárgy megtisztítása szerzőjének „absztrakt”, gnomatikus szövegeit (elvont, statikus felismerésközléseit, variációs-logikai versalkotását) fogadta! Vagy - a negatív előítélet példáiként - emlékezzünk kissé Németh G. Béla tanulmányaira (A románcostól a tragikusig, 7 kísérlet a kései József Attiláról), és idézzük magunk elé, a nagy tudós

86