Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Láng Gusztáv: Érmindszent, a jelentéses táj

nincs jelentős művészi teljesítmény neki megfelelő befogadás nélkül; hogy költő és közönség egyetértése szükséges a „verscsírák” művé teljesedéséhez. A jelképes anya-fiú kapcsolat megszakadása száműzi a lírai Ént a nonkonformizmusba, mely ilyenformán nem önként vállalt, hanem kényszerű magatartás.

*

Ez az anya-fiú kapcsolat máskor is felbukkan Ady Érmindszentre utaló verseiben. A hazavágyás Érmindszentre egy védett, bűnök és vágyak nélküli „hajdankorba” viszi vissza, mely persze csak képzeletében létezik. Akárcsak a Léda-szerelemben, itt is érezzük a „megszépítő messzeség” hatalmát. „Szigorú szeme meg se rebben, / Falu nem várt még kegyesebben / Városi bujdosóra. // Titkos hálóit értem szőtte / S hogyha leborulok előtte, / Bűneim elfelejti. // Vagyok tékozló és eretnek, / De ott engem szánnak, szeretnek, / Engem az én falum vár. // Mintha pendelyben látna újra / S nem elnyűve és megsárgulva, / Látom, hogy mosolyog rám. // Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el, / Békülj meg az én ős szivemmel / S borulj erős vállam- ra.« // Csicsijgat, csittít, csókol, altat / S szent, békés, falusi hatalmak / Ülnek majd a szivemre. // S mint kit az édes anyja vert meg, / Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, / Úgy alszom el örökre.” (Hazamegyek a falumba) Tudjuk Ady életrajzából és vallomásaiból, hogy milyen mély szeretet fűzte édesanyjához; őmiatta, az ő kedvéért vállalta a rendszeres haza-utakat. Ebben a versben is a falu az „anyáskodás” szimbóluma lesz a versben, s a lírai Én boldogan menekül a „városi bujdosó” létből a megbékítő, védett és vigasztaló gyerekségbe. De arról is elábrándozik (milyen nehéz követni ezt az ábrándot!), hogy milyen lenne költészete, ha azt „Páris helyett: falu csöndje, / Csöndes Ér, szagos virágok” ihletnék, s telítenék „Bátor, tiszta, szűz, erős, / Föld-szagú gondolatok”-kai. (Alom egy méhesről!) Az Adyt értelmező és kanonizáci- óját sikerre vivő közösség a költőben az urbánus irodalom vezető képviselőjét látta (1. Schöpflin Aladár: A város című tanulmányát), komplikált modernségét eszményítette (Ignotus, Hatvány). Nem figyeltek fel arra, hogy költészetében nagyon is jelen van a nosztalgia a hagyományosság, a békesség után, melynek adekvát szimbólumait teremtette meg „falu-verseiben”, a falusi gyerekkor emlékeinek idillé stilizálásával. S ez nemcsak fáradt pillanatok elandalodása, hanem jelen van politikai és magyarság-verseiben is, de hát ezekre kitérni már egy más témakör számbavétele lenne.

Ez az urbanizmus természetesen jelen van Ady szülőföld-verseiben is, mint a falusi lét ellenpontja. Nemcsak a fent idézett „városi bujdosó” jelzi ezt, hanem a Májusi zápor utánban is olvashatjuk: „Káprázó városi szemem / Behunyom ennyi csók előtt”. Vagy: „Páris helyett falu csöndje.” Vagy A távoli szekerekben: „A városban ébrednek kínnal / Szegény, törött emberek.” Ennek alapján azt mondhatom, hogy Adynak kétféle kapcsolata van Érmindszenttel: egy tudatos, melyhez hozzá tartozik a distancia, az eltávolodás élménye, mely esetenként iróniába oldja a visszavágyást, és egy „tudat alatti”, melyben a védettség, az összetartozás vágyálma szunnyad. Apró elszólások jelzik az utóbbit: „Innen jöttem és ide térek”, olvashatjuk a Séta bölcső-helyem körül című költeményben; „bölcsőm ez s majdan sírom is”, asszociálhatjuk hozzá. S hogy ez nemcsak képzelgés, kiderül a Nagy sírkertet mérünk című költeményből, melyben az apa két fiának is kiméri a majdani nyughelyét az érmindszenti ház melletti temetőben, s a költő szomorú megnyugvással mondja: „Édes apám, talán elférünk.”

82