Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Láng Gusztáv: Érmindszent, a jelentéses táj
A XIX. század második felének modernsége többek között a műfaji normákat is érvénytelenítette. Ennek a „műfajtalansághoz” vezető folyamatnak az egyik „áldozata” a romantika kedvelt verstípusa, a leíró költemény, más néven a tájköltészet vagy természet-líra volt. Baudelaire, akinek hatása Adyra kétségtelen, az elsők között vonta kétségbe e műfaj létjogosultságát. Szerinte a művész „elveszti önbecsülését, ha hódol a külső valóság előtt”; a művész elsődleges feladata, hogy „tiltakozzék a természet ellen”; a művésznek csak „a saját természetéhez kell hűnek maradnia”. Végezetül pedig: „Mi más a költő, mint az egyetemes analógiák lefordítója, megfejtője?” Ezek az „egyetemes analógiák” mentek aztán korrespondenciaként az irodalmi köztudatba, a Correspondances című, sokat idézett szonett nyomán. A lényeges számunkra az lehet, hogy ebben a poétikai felfogásban a leírás referencialitása nemcsak érvényét veszti, hanem egyenesen tehertétellé válik; az olvasó akkor jár el helyesen, ha a költeményben megjelenő tárgyiasságokat eleve nem közvetlen jelentésükben fogadja el, hanem azokra a rejtező elvontságokra próbál figyelni, melyekkel e tárgyiasságok „korres- pondeálnak”, azoknak mintegy érzéki megjelenítői. Ady Endre költészetében bőségesen találunk leírásnak tekinthető szövegelemeket. Ezek azonban - a Baudelaire-i poétikának megfelelően - ál-leírások, amint az ugyancsak bőségesen olvasható elbeszélő elemek is az ál-epika körébe sorolhatók. Nem kell bizonygatnom, hogy az olyan „tájleírások”, mint a láp világa a Vízió a lápon című, viszonylag korai versben, vagy a Hortobágy a Petőfi-allúziókra (is) épülő A Hortobágy poétája címűben nem valóságos tájat jelenítenek meg, hanem egy olyan komplex valóság-élmény jelképei, melyek - Ady szerint - a magyar költő létfeltételeit végzetesen és tragikus módon határozzák meg. Ha pedig az elbeszélő elemek kerülnek túlsúlyba a költeményben, mint például Az ős Kajánban, akkor az elbeszélés referencialitása kizárólag egy mitikus közegben lehet érvényes. A mítosz történései azonban csak a mitikus tudat számára rendelkeznek valóság- tartalommal, amelyet a XX. századi költő esetében aligha feltételezhetünk. Csak megjegyzem, mert fejtegetni messzire vezetne, hogy Ady világképének disszonanciáit egyebek között éppen a csak mitikusan megfogalmazható létélmények és a mítosz modern kori értelmezhetedensége idézi elő. Az Ady költészetében kifejezett mitikus közérzet ezért lesz az abszurd létérzékelés foglalata. Láttuk, hogy az Egy régi Kálvin-templomban eltér ettől a „baudelaire-i” poétikától. Nemcsak a lírai Én és az életrajzi Én közelítése jellemző reá, hanem a környezetrajz referencialitásának illúziója is. És a kivételek köre tágítható. Elmondhatjuk, hogy Ady akkor adja fel (részben vagy egészen) mitizáló kényszerét, amikor a jelképesen értelmezendő tájelemeket szülőföldje látványaiból vagy emlékképeiből meríti. A Májusi zápor után kezdősorai és zárószakasza a modernség előtti leíró költészetben is helyet találhatnának, a Séta bölcső-helyem körül pedig térképen is azonosítható helynevekkel él. Ez a versekben megjelenő „bölcső-hely” a költő számára identitás- és szerepmeghatározó élmények forrása. Első párizsi útja után írta Elűzött a földem című költeményét, melyben a szülőföld, ha úgy tetszik, a szűkebb pátria erőt adó, költői becsvágyát kiteljesedni segítő kegyelméért fohászkodik. A költeményben, a tájelemek szimbolikájában feldereng a görög Antheusz-mítosz is; a hős erejét az anyafölddel (vagy föld-anyával) való állandó kapcsolat adja meg. A mítosz ősisége azonban nagyon is modern élményt hordoz: lényegében „arról szól” a vers, hogy 81
