Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Pósa Zoltán: Úgy kell magának, miért nem vágta szájon?

seiken át. - Mi vagyunk egyedül gádzsók, te marha. Kisszekeresen legalább nem volt cigány szomszédságunk - ordibál esténként az asszony.

Az ellenőrt különösebben nem lepte meg, hogy van jegye, ám ahogy Józsi légkörébe kerül, önkéntelenül orrát fintorítva hátralép, épp hogy csak rápillant az átizzadt jegyre, a másokét elszakítja, ehhez nem nyúl. Menekülve bólint, s már az üldögélve viháncoló tinédzserek bérletét vizslatja.

Józsi már bambán azonosulva szamuklál, érzékeivel élvezi a körúti kolorkaval- kádot. A posta sárgáját követi a szürke tömb és már ott a kedvence, a felújított hotel. Előtte csákós, piros huszárforma vidám fiatal fiú, éppen unatkozik, éjszakának késő, reggelnek még korán van, nem nyüzsög, nem nyújtja kezét borravalóért, mint amikor késeibb órán zötyög ide vele a villamos. Itt, ebben a másfajta üveg- és kőpalotában nem szokás a hajnalban kelés, hacsak nem a reptérre megy valaki bérautóval.

Józsi először ott, a reptéren próbálkozott. Egy falujabélivel találkozott a vonaton, aki eldicsekedett vele, hogy ő londener, egész napos portás vagy miacsuda Ferihegyen. Aranyapám, ez ott egy külön város - dicsekszik Oláh Dani, magas, szőke, vállas kölyök, a városiban érettségizett a Karancs másik oldalán. Persze, gyere csak, látogass meg. Nehezen talált oda, először rossz metróval ment el a végállomásig, ott beton hátán látott betont, de nem találta a nagy piros hidat, amelynek a belsejében kell közlekedni. Aztán nagy nehezen visszavergődött oda, ahol összefut a három földalatti alagútja és átszállt a hármasra. Már messziről látta a nagy veressárga valamit, tényleg olyan, mint egy híd, benne alagút és csalogató ételszag, jobbra-balra talponállók nyilának. Onnan is többszöri kérdezősködés után szállt föl a jó buszra, irtó hosszú, kanyargós úton jutott el abba a rettenetes nagy hodályba. A város ott egyre rendetlenebb volt, néha rondább, mint Dani városa a hegy túlfelén, lényegében nem más, mint egyetlen hosszú lakótelepi út a Karancs töve mentén. A reptér viszont ijesztően nagy, világos, tiszta, megszólalni sem nagyon mert, ahogy betette a lábát. Szerencséje volt, Oláh Dani azonnal az első portánál ott ült. Am most nem volt vele olyan kedves, mint a vonaton, amikor felköltöztek. Alig volt málhájuk, de a demi- zson akkor még teli volt homoki hajdú karcossal, Halápról, a Terus falujából. Daniban akkor még bennragadt Szekeresről az otthoni szívesség, elfogadta a kínálást közvetlenül a fonott üvegből, s folyt belőle a szó, hosszúnapos vagyok, huszonnégy órás, aztán kétszer huszonnégy órás pihenés, akkor azt csinálsz, amit akarsz. A szállásom is kinn van a reptéren a hangár közelében. - Józsi, te mi a fenét keresel itt? - így köszönés helyett. - Hát téged! Dani erre csak bámul, mint borjú az új kapura. Hallgat és néz. - Nem azt mondtad, hogy itt van munka? Elkerekedett az arca. - Te akarsz itt dolgozni? Mit csináltál azelőtt? - Tudod te, a téeszcsében vótam ez az, főleg éjjeliőr. - motyogta, óhatatlanul is átvéve Terus hajdúsági tájszólását, azért nagy franc ez a Dani. Nincs munka, nincs, de minek gorombáskodik. - Persze, még csákánylapát sem voltál igazán - motyog Dani. Már-már kicsit elszégyelli magát, de ránéz Józsira és kitör belőle a gúnyos, rossz nevetés, ő is azt a bizonyos arcot vágja, amivel az ellenőrök végigmérték. - De hát te még az iparit sem tudtad kijárni, amire itt úgyis szarnának. - Seperni, trógerolni csak jó vagyok, te is aszonttad még a vonaton. - Ugyan, Józsi, itt a budipucolóknak is érettségijük van.

Józsi akkor nézte meg magát az ajtó melletti üvegtükörben, s egy pillanatra látta magát Dani szemével. Alacsony, dudoros homlok, turcsi orr, seszínű, ko65