Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Szelestei N. László: Berzsenyi Dániel Fohászkodása
nincs nagyobb Minden, nagyobb idők vagy nagyobb kéz. Csak az az egy, amelynek ezer nemét a Te hozta, csak az, amellyel a Te alkot. Az a kéz, amely a világot létrehozta (kimondva a 8. sorban), s amely az Én-t is óvja (kimondva a vers végén). Ez a mindenható alkotó Te-ként állandóan ott van - súlyponti helyeken - a versben. A föntérzetet biztosítják a köznapi nyelvtől való elkülönítés egyéb eszközei is. A szavak megválasztása. A klasszikus költészetből átemelt nevek nemcsak az említett elkülönítést szolgálják, hanem segítik az időmértékbe való befogást is. Ezeknek a neveknek a funkcióját - miként az egész verset is - csak akkor érthetjük meg, ha nem „hideg szemmel” nézzük. Ki gondolja itt végig, hogy a Zenit és a Nadir az égbolt legfelső és legalsó pontja? A föntség érzékeltetését szolgálja az időmértékes verselés, ezt a klasszikus reminiszcenciák. Horatius soraira {...imperium est Jovis / ... / cuncta supercilio moventif) így játszik rá: ...a te szemöldöked / Ronthat s teremthet száz világot. A köznapiság fölé emelnek a vonatkozó értelmű kötőszók rövid alakjai és az ellentéteket magukba foglaló képek. A mellérendelő mondatok pedig mintegy nyelvi halmozással a tartalmilag fokozhatatlan mondatokban a fokozás érzetét keltik. A negyedik versszak a mellékmondatok halmozásából az érzelmi határokat végsőkig tágító alanyhalmozásba torkollik. A mindenség szemlélésében dicsőül meg a Teremtő. A versáradat tetőpontján a harmatcsepp, virágszál névszók állnak. A csillagrendszerek után milyen sokatmondó helyen kapcsolódik be e zenébe az emberközeli világ! Egy bús jelző azonban hiányt éreztet velünk... Lehet-e teljes a mindenség Ember nélkül? A himnuszok sajátja az ember fölemelkedése, az emberi érzések, ügyek fölemelése. Az ember Isten közelébe akar kerülni, az Én és Te közötti távolság csökkentése az ember Isten-közelségbe kerülése révén történik meg, és ez nem változik akkor sem, ha a személyes élmény megjelenik. A himnuszok nyelvén szólni Isten-közeiébe jutást jelent, de nem az Isten lerángatását, hanem az ember föl- emelkedését. Az elfogadom/befogadom Istent éppúgy az én istenülésemet jelenti, mint ahogy lebomlásom is az ő oltalmazó kezét.9 Mindezek után arra vagyunk kíváncsiak, hogy az Én megjelenésével a fönt világában maradunk-e. Milyen irányba mozdít bennünket a vers? A monumentális mondatívek megváltoznak az ötödik strófától. A sok utaló- és kötőszó, a tördelt mondatívek a zaklatottságra utalnak. A könnytörlés, a zordon- ságtól való megtorpanás az Én sorsa. Ezek hitelesítik a vállalás komolyságát, a tudatos vállalást. Olyan hitet, amely kapcsolódik a Te-hez, és ez a kapcsolat az életben meghatározó szerepű, a Te annyira fontos, hogy azért érdemes élni és - majd meghalni. Fontos funkciója van itt az időhatározóknak. A jövőbe, a távolba utalók (;majdan, ha... akkor... ott) után jön a megoldást megkísérlő addig, hangsúlyos helyzetben. Addig... megyek / Rendeltetésem pályafutásain... Aktív vállalásról van szó, a jobb s nemesb telkeknek útján való haladásról, amely által az élet értelmessé válik. Az Én-t ez emeli fel, mintegy alapot adva a kapcsolat vállalásához. Nemcsak kap az Én, vállal is, így léphet be az előző strófák teremtette mindenség-zenébe. Hogyan valósul meg a versben a fönt és a lent közti kiegyenlítődés? Miért válik hitelessé az egyén vállalása? A már említett jegyek között is találunk olyant, amely az egész versen végighúzódik, függetlenül attól, hogy a lentről vagy a föntről van szó. Ilyen a verselés. A határozott, szigorú zártságú alkaioszi strófa ugyanabba a keretbe préseli a két 53
