Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek
fordult, s azt mondta „Viszontlátásra, atyák! Az ítélet napján majd találkozunk. Akkor majd látható lesz, hogy az igazság kinek az oldalán állt, a tiéteken vagy az enyémen.” - és bezártuk mögötte az ajtót. Én kétségbeesve, összetörve hagytam el Rómát, s nyugtalan voltam, a világnak idegen mindaddig, míg másodszor visz- sza nem térhettem. 4. A valódi titok azonban ez, az én második és harmadik visszatérésem Rómába. Kijártam, hogy Molines gyóntatója lehessek, ám valójában ő lett az én lelki vezetőm. Ekkor kifelé jezsuita pap maradtam, de bévül már azt a misztikus utat jártam, amire ő tanított. Mesterem feltárta előttem, hogy a belső útnak öt lépcsője van. Az első a felvilágosodás, a második a belső kenet, a harmadik a szellemi ember növekedése, a negyedik a megvilágosultság, az ötödik a békesség. Erre a békességre második utam alkalmával, amikor csak egyszer jártam körbe Rómát, mintegy meg- részegült állapotban jutottam. A formális dolgok helyett a Nagy Eretneket követve a misztikus út felé fordultam, de kifelé, egészen a mai napig erről senkinek nem beszéltem. E kettősség, most már látom, nem helyes. Akkor úgy gondoltam, hogy a kisebbik rosszat vállalom a nagyobbik elkerülése végett, s hogy az ő, Mesterem közelében legyek, akit őszintén szerettem, tiszteltem, s aki egy kicsiny cellában sínylődött, ám akit ez a szánalmas külső lét a legkevésbé sem érdekelt, mert ő már megvilágosodott. Mint mondottam, csak egyetlen egyszer sétáltam Rómában ekkor, s a Pasquinonál, a suttogó szobornál lett csak világos, hogy e bölcsességben révbeért igaz ember, a legnagyobb földi hatalmaknak állott útjába. A szoborra ragasztott sok kis versike közül az egyik ezt suttogta: „Ince pápa a kardinálisokkal folytatott beszélgetése közben kijelentette, hogy neki nagy vigasztalására és megnyugvására szolgál, hogy Európa erényekben igazán kiváló fejedelmekben dicsekedhet. Itt van például Itáliában a flórenci herceg, aki a legjámborabb, a modenai herceg, aki a legvallásosabb, a pármai herceg, aki erős keresztény. Itálián kívül az angol király, aki apostoli, a spanyol király, aki ártatlan, a német császár, aki a legszentebb, és végül a francia, a Napkirály, XIV. Lajos, aki... és erre a pápa a fejét vakarta.” Mért állt volna Molines útjában XIV. Lajosnak, s az egyháznak? Gondold csak el, fontold csak meg, mi lett volna, ha Molines könyvének útját követik? íme, öregen, már én sem bírom e kettős életet, s e vallomásom kénytelen vagyok leírni, mert harmadik utamon Molines halálakor világossá vált tanítása végső üzenete számomra. Elmondta, hogy eljött az idő, hogy feltárja az elhagyandó dolgokat. Elsőként a teremtményeket kell elhagynod. Másodsorban a múlandó dolgokat. Utána a szellem ajándékait. Aztán elhagyjuk önmagunk. Végül pedig egészen el kell vesznünk Istenben. Nem sokkal később meghalt cellájában, s bár e történetből világosak az egyház, az inkvizíció, s a nagy uralkodók kicsinyes bűnei, el kell hogy mondjam, hogy nem mérgezték meg. O hagyta el testét, teljes békében és nyugalomban. Tanításában biztonságra találtam, s most halálom előtt véle vallom, hogy a szeráfok lángban állnak, a tűz mindent elér, a zavarunkat le kell győznünk, s e tűzben az énünket kell elégetni, mert ez a belső út, amelyet az a mester követett kinek sírjára a római egyház ezt vésette: „Itt nyugszik doktor Molines, a Nagy Eretnek.” 41
