Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek

hofer testvér lépett mellém. A kupolán lévő, fejünk fölötti festményt szemlélve, látván belső vívódásomat, a képről ily magyarázatot adott: Látod Sennyey, az örök Atya Isten látván az emberek gonoszságait, kiterjesztett karokkal mintegy szemrehányást tesz az Üdvözítőnek és az iránt érdeklődik, hogy az ember meg­váltása után mindezek miképpen történhettek meg? Jó kérdés... suttogtam. Az üdvözítő Szent Péterre mutatva, mintegy azt látszik mondani, hogy ő az egyház gondozását rá bízta, ennélfogva mindezekről ő köteles számot adni. Igen ám, de Szent Péter meg Szent Ignácra hivatkozik, akit mint Jézus buzgóságától lángo­ló társát hívott segítségül az emberek rendben tartására. Na tessék... mondtam. Csakhogy Szent Ignác meg lefelé mutat, a kupola alatt ájtatoskodó kardináli­sokra, mintegy azt mondja: „Azok az ördögi (diabolici) kardinálisok akadályoz­zák meg összes szent törekvéseimet és rendelkezéseimet.” Tudtam... sziszeg­tem. Igen ám, Sennyey atya, de a kardinálisok meg ránk mutogatnak, hogy mi nem teljesítjük az ő parancsaikat, mi pedig, az én kivételemmel természetesen, meg rád fogunk mutogatni, ha nem sikerül a Molines elleni per. Ez volt az a pil­lanat, amikor elkezdtem gyűlölni a világi dolgokat. Az imádkozás befejeztével engedélyt kértem Molines Mihály meglátogatására. Közvetlenül a per előtt találkoztunk először, ebédidőben. Molines alig középtermetű, testes, fekete hajú, s a feje tetején kopasz ember volt, aki csendes ábrázattal fogadott, flegma­tikusán, s szerény és csendes ábrázattal hallgatott végig. Az előző este jól aludt, az ebédet jónak találta, s már sziesztához készült. Én sietősen beszéltem, s igye­keztem felhívni figyelmét a közelgő veszedelemre. Molines leintett: semmit sem értettél a könyvemből? Megadtam magam nyugalmának. A tárgyalásra torkom­ban dobogó szívvel érkeztem. Tudtam, hogy nekem végem van, akkor is ha fel­mentik, akkor is ha elítélik. Ha felmentik, az inkvizíció és rendtársaim „gondos­kodnak” rólam, ha pedig elítélik, saját lelkiismeretem előtt nem fogok tudni megállni. Molines perének tárgyalásán 26 kardinális vett részt, akik a teátrum egyik oldalán, a közönségtől elválasztott székeken ültek. Négy kardinális távol­maradt, valamilyen könnyen előidézhető betegségnek köszönhetően. A másik oldalon a szent inkvizíció többi bírái ültek, ezeknek és a kardinálisoknak a lába­inál voltak a kisebb rangú tisztviselők. Csak később értettem meg, miért volt jelen a Rómában tartózkodó valamennyi francia jezsuita, s még rengeteg nép, akik mind Molines megégetését követelték. Molines tévedéseinek és bűneinek felolvasására a dominikánus rend négy tagja lett kirendelve, akik egymást fel­váltva sorolták a vádpontokat, sőt valamicskét meg is álltak egy-egy vádpont között, hogy a hallgatóságnak időt adjanak a bűn súlyosságának mérlegelésére. A vádlott saját védelmében filozófiájának megfelelően a szólást megtagadta. A csőcselék halálát követelte, de a „régi barát”, Ince pápa kegyet gyakorolt, és „csak” életfogytiglani, szigorú kolostori fogságot ítélt, ahol naponként el kell imádkoznia a rózsafüzért, és négyszer egy esztendőben meg kell gyónnia, továb­bá nyilvánosan vissza kell vonnia tanait. Amikor ezt kihirdették, Aboedt atya odahajolt hozzám, s azt mondta, a naplódba pedig ezt írd fel: Nagyon enyhe büntetés, ennyi hit elleni tévedésért, ennyi szentségtörésért, paráznaságért, bes- tialitásért, igen enyhének látszik ez a büntetés. Nehogy bármi mást! És moso­lyogva hátradőlt. A nyilvános önmegtagadás után ketten, egy dominikánus atyá­val kísértük cellájába Molines Mihályt. Az ajtónál megállt egy pillanatra, meg­40

Next

/
Thumbnails
Contents