Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek

hofer testvér lépett mellém. A kupolán lévő, fejünk fölötti festményt szemlélve, látván belső vívódásomat, a képről ily magyarázatot adott: Látod Sennyey, az örök Atya Isten látván az emberek gonoszságait, kiterjesztett karokkal mintegy szemrehányást tesz az Üdvözítőnek és az iránt érdeklődik, hogy az ember megváltása után mindezek miképpen történhettek meg? Jó kérdés... suttogtam. Az üdvözítő Szent Péterre mutatva, mintegy azt látszik mondani, hogy ő az egyház gondozását rá bízta, ennélfogva mindezekről ő köteles számot adni. Igen ám, de Szent Péter meg Szent Ignácra hivatkozik, akit mint Jézus buzgóságától lángoló társát hívott segítségül az emberek rendben tartására. Na tessék... mondtam. Csakhogy Szent Ignác meg lefelé mutat, a kupola alatt ájtatoskodó kardinálisokra, mintegy azt mondja: „Azok az ördögi (diabolici) kardinálisok akadályozzák meg összes szent törekvéseimet és rendelkezéseimet.” Tudtam... sziszegtem. Igen ám, Sennyey atya, de a kardinálisok meg ránk mutogatnak, hogy mi nem teljesítjük az ő parancsaikat, mi pedig, az én kivételemmel természetesen, meg rád fogunk mutogatni, ha nem sikerül a Molines elleni per. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem gyűlölni a világi dolgokat. Az imádkozás befejeztével engedélyt kértem Molines Mihály meglátogatására. Közvetlenül a per előtt találkoztunk először, ebédidőben. Molines alig középtermetű, testes, fekete hajú, s a feje tetején kopasz ember volt, aki csendes ábrázattal fogadott, flegmatikusán, s szerény és csendes ábrázattal hallgatott végig. Az előző este jól aludt, az ebédet jónak találta, s már sziesztához készült. Én sietősen beszéltem, s igyekeztem felhívni figyelmét a közelgő veszedelemre. Molines leintett: semmit sem értettél a könyvemből? Megadtam magam nyugalmának. A tárgyalásra torkomban dobogó szívvel érkeztem. Tudtam, hogy nekem végem van, akkor is ha felmentik, akkor is ha elítélik. Ha felmentik, az inkvizíció és rendtársaim „gondoskodnak” rólam, ha pedig elítélik, saját lelkiismeretem előtt nem fogok tudni megállni. Molines perének tárgyalásán 26 kardinális vett részt, akik a teátrum egyik oldalán, a közönségtől elválasztott székeken ültek. Négy kardinális távolmaradt, valamilyen könnyen előidézhető betegségnek köszönhetően. A másik oldalon a szent inkvizíció többi bírái ültek, ezeknek és a kardinálisoknak a lábainál voltak a kisebb rangú tisztviselők. Csak később értettem meg, miért volt jelen a Rómában tartózkodó valamennyi francia jezsuita, s még rengeteg nép, akik mind Molines megégetését követelték. Molines tévedéseinek és bűneinek felolvasására a dominikánus rend négy tagja lett kirendelve, akik egymást felváltva sorolták a vádpontokat, sőt valamicskét meg is álltak egy-egy vádpont között, hogy a hallgatóságnak időt adjanak a bűn súlyosságának mérlegelésére. A vádlott saját védelmében filozófiájának megfelelően a szólást megtagadta. A csőcselék halálát követelte, de a „régi barát”, Ince pápa kegyet gyakorolt, és „csak” életfogytiglani, szigorú kolostori fogságot ítélt, ahol naponként el kell imádkoznia a rózsafüzért, és négyszer egy esztendőben meg kell gyónnia, továbbá nyilvánosan vissza kell vonnia tanait. Amikor ezt kihirdették, Aboedt atya odahajolt hozzám, s azt mondta, a naplódba pedig ezt írd fel: Nagyon enyhe büntetés, ennyi hit elleni tévedésért, ennyi szentségtörésért, paráznaságért, bes- tialitásért, igen enyhének látszik ez a büntetés. Nehogy bármi mást! És mosolyogva hátradőlt. A nyilvános önmegtagadás után ketten, egy dominikánus atyával kísértük cellájába Molines Mihályt. Az ajtónál megállt egy pillanatra, meg40