Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Szelestei N. László: Berzsenyi Dániel Fohászkodása

Kazinczy Ferenc a Fohászkodást ki akarta hagyatni Berzsenyi verseinek gyűjteményes kiadásából. Berzsenyi válasza: „Theoreám nem lévén, gáncsaidból sokat tanultam, s némely darabjaimat, amint lehetett, megjobbítottam, és amelyeket kihágytál, én is kihagytam ezen kettőn kívül: a Fohászkodás és a Berekesztés...m Kölcsey Ferenc recenziójára írt válaszában így védte a Fohászkodásban is előforduló különös képeit: „Első vádja a recensensnek az, hogy én gyakran dagályos, feleslegualó s értelemtől üres expressiók- ra tévedek el...m „Az oly expressiók, mint dithyrambok lángköre s gőztorlaszok alpesi, nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem, de vajon hideg szemmel kell-é azokat nézni? Vajon nem változik az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, melyben azok mondva vágynak, tehát látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon szellemnek természetes öltözetei, azaz az exaltált képzelődésnek exaltált képei.”4

Fohászkodásé A himnikus ima egyik fajtájának a neve a cím. S nemcsak a cím, maga a vers is ezen imaforma sajátosságait hordozza. A verskezdet hagyományos keresztény imák, könyörgések kezdő formuláját idézi fel: Deus, qui... Deus, a quo..., amelyet Jeleníts István a Platónnál, a Bibliában és költőknél fellelhető „transzcendenciára nyíló rések” közé sorol.6

Flogy ki a megszólított személy, arra a kifejtés első szava (kit) utal. Csodálattal teli hódolat illeti Ot. A rés mögötti valóság fénye, a hitt személy óvó keze egyként borítja be a mindenség részeként az Embert, minden létállapotában, még a halálban is, amely Mert a te munkád, azért nem lehet az gonosz. Nem racionális bizonyítékok alapján hangzik el a személyes vallomás, hanem szabadon vállalt, személyes En-Te viszonyban ismeri el függőségét az Én, így jut el a bizton vállaláshoz. Az elbizonytalanodást az a hit-akarás, az a viszontszeretet takarja el, amely az Én vallásosságának a lényege: az Én a Te szemlélésének hatására önmagát adja annak, elindul feléje. És ez a Te-ben bízó Én vállalja aztán a halált is, mert a Te neki majd akkor és ott igaz otthont ad.

A Te megnevezése után zuhatagszerű omlással követik egymást a dicsőítő rész (1-4. versszak) strófái. A személyes névmások és a személyragok állandóan visszautalnak a megszólítással megadott hangra, a Te-re. Bár a keresztény hagyományba ágyazódó megszólítás formailag az Én-Te viszonyon kívül áll (Isten! kit...), valójában az alábbi gondolati kiegészítés járul hozzá: Isten! Te vagy az, kit... A harmadik sor második személyű Léted szava még rá is erősít erre. Ugyanezen sorban a szemünk többes első személye a költő állapotába, a titkon érzés és óhajtva sejtés világába, Berzsenyi egzaltált szellemébe vonja be az olvasót/hallgatót.7

Az ötödik strófától grammatikailag hangsúlyossá válik az Én. Rögtön föltűnik az, hogy a Te és az Én a fönt és a lent világa. Az Én első grammatikai megjelenésekor beismeri ezt: leomlom színed előtt, Dicső! De az Én lentségére utal a feltételes igealak (járulhat), a ha... kikéi és a majdan, akkor időhatározók is. A Te az élet és a halál ura. Ronthat s teremthet. A semmiségből. Ez a nem-mindennapiság világa. Grammatikai szinten ezt fejezi ki az állandó fokozhatatlanság. A titkon érző lélek, az égő Nap, a láthatatlan férgek, a te Bölcs kezeid remekelt csudáji, e nagy Minden ezer nemét éppúgy fokozhatatlan alakok, mint a legmagasb menny s aether Uránjai. Nem a mindennapi nyelvhez hasonlóan, jelölt felsőfokkal éri ezt el Berzsenyi, hanem az erőteljes szavak és szókapcsolatok használatával. Ha megnézzük például a nagy előző háromszori előfordulását (9., 12. és 16. sor), megértjük e módszer lényegét:

52