Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek

tor, ki élete végéig kifelé színlelt, befelé teljesen más életet élt, 1702. január 6-án kezdte írni. Hetvenévesen, nyolc nappal halála előtt. Fordításom hevenyészett munka, részletek csupán, jobban tükrözi az én stílusomat, mint az övét, bár néha visszadöbbentem, hogy mennyi hasonlóság volt e kettős életet élt távoli ősöm és köztem. Nem szívesen adom közre e kéziratot, hiszen mégis egy oly korról szól, ahol az ember nem lehetett önmaga, ahol rejtélyes körülmények között tüntetett el derék hívőket is a katolikus egyház, ahol ez a szentséges intézmény karöltve a még szentebb inkvizícióval, éppen azt a mestert veszejtette el, vádolta meg, aki segíthette volna a megújulásban, az ébredésben. A mester volt a bűnös, a Nagy Eretnek, közülük a legbölcsebb, s a tanítványt hívták meg nyomozónak, bizonyítékok felkutatójának - legalábbis így kezdődik az életben megtört idős ősöm kézirata, s így folytatódik: Jó lett volna, ha fiatalok lehettünk volna, lelkesek, vadak, hirtelenek. De nem voltunk, egyikünk se. Sem én, se ő. Korai lángjaim éppen csak pislákolának, hitem az Urban erős volt, de egyházában talán még erősebb. Szerettem a kényelmet, a jó ételeket, a jó borokat. Ezek voltak a gyengéim. Am a rend ezeket könnyen elnézte volna számomra, hiszen ők maguk sem különböztek tőlem, talán csak más gyengeségeik, más hibáik voltak. Mindez sötétség, szárazság, s ezektől tisztítja meg az Isten azt a lelket, amely a belső utat követi. Sosem gondoltam volna, hogy ez a belső út Rómánál messzebbre fog engem vezetni. A hivatalos verzió szerint, mint azt cenzúrázott naplómba is írhattam, én Rómába a Jézus Társaság tagjaként, nagyszombati rektorként, elektorként az általános rendi gyűlésre mentem, a generális atya megválasztására. Bécsből indulván csatlakozott hozzám Adamus Aboedt atya, az ausztriai rendtartomány provinciálisa, Michael March atya, a bécsi domus elöljárója, és Mattheus Mayrhoffer testvér. Én ötvenöt esztendős voltam akkor. 1687. május 13-án, kedden, olyan kilenc óra körül szálltam be a kocsiba, ahol üdvözöltük egymást. Adamus Aboedt megkérdezte, hogy tudom-e, mi utunk valódi célja? Jellemző volt rá ez a lényegre törekvés, alapvetően boldog természetű ember lévén, sosem volt jó színlelő. Amikor látták, hogy csak a hivatalos verzióról tudok, elnevették magukat, majd Michael March a kezembe nyomott egy hófehér kendőbe csomagolt könyvet. Adamus mosolyogva mondta, hogy a te feladatod lesz, ebben az eretnek, bűnös zagyvaságban kellő bizonyítékot találni arra a szomorú igazságra, hogy szerzőjének az élve megégetés igencsak csekély büntetésnek mondható. Ismét nagyot nevettek, s a kocsi megindult velünk, én pedig kicsomagoltam a könyvet, s benne a Guida Spiritualének, vagyis a Szellemi útmutatónak egy 1675-ös kiadását találtam, szerzője ekkor még ellenfelem, útitársaim szerint maga az ördög, Molines Mihály.

2.

Bécsből elindulván Laxenburgba értünk, itt megebédeltünk, s délután háromkor I. Lipót király magánkihallgatáson fogadott minket. A király tudott küldetésünkről, s megkért, hogy olvassak fel egy rövid részletet abból a szentségtelen műből, mondván, ennyi szent életű atya jelenlétében bizonyosan nem ragadja el az ördög. Nagy nevetés követte megjegyzését, talán még én is kuncogtam ekkor. Emlékszem, azt a részt olvastam fel, hogy „Az Ür mélységei nem füleid hallásán, avagy holt betűk olvasásán, szemeiden keresztül töltik be lelkedet, hanem a Szellem odaadó munkája által. O azoknak adja a Szellem gyümölcseit, akik elméjükben aláza35