Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Könyörtelen figyelem. Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tárnok Zoltánról
dennapi életében. Es éppen ezért kap démoni többletet Gogol novellazáró fantasztikuma is. Remekmű. B. P. Az árnyék nekem is az egyik kedvencem, de bevallom: a Gogol-parafrázison nem nagyon gondolkodtam. Sokkal inkább azon a - valóban gogoli - finom irónián, ami a szövegen átüt. Gogol narrátora időnként el tud távolodni szegény Aka- kij Akakijevicstől, s tud vigyorogni rajta - azt gondolom, Tárnok Zoltán nem. O nagyon szánja Olajos Lajost, sokkal inkább látja áldozatnak, mint Gogol a maga hősét. Bár, meglehet, csak a jelen idejűség módosítja így az olvasatot: hajlamosak vagyunk azt hinni, Akakij Akakijevics a múlté, viszont látjuk, Olajos Lajosok vesznek körül bennünket, sőt nem egyszer mi is Olajos Lajosok vagyunk - csak azt hisszük, a mi vágyaink magasabb röptűek - így olvasóként könnyebben azonosulunk Tárnok hősével, s változik meg a viszonyunk iránta.... A. K. A másik dolog, amit végül szóba szeretnék hozni, az egy - talán valaha megírandó - Tárnok-elemzés szinopszisának alapgondolata lenne. Egy különös és ilyen keményen valószínűleg csak rá jellemző ellentmondás az írói szóhasználat és az ábrázolandó humán tér között. Azaz: a megjelenített és a megjelenítő nyelv hallatlan különbözősége és egysége. Egyfelől ott vannak az író hősei a maguk terében. Harsogó, nyüszítő, magukban makogó, cinikus utcanyelvi klisékben, tagolatlan indulatszavakban fogalmazó figurák. Másfelől ott az író, akinek nyelvi választékossága és pontosságra törekvése példátlan az újabb magyar irodalomban. Miként épülhet egy abszolút pontosságra, azaz nyelv artisztikumra törekvő szövegvilág olyan nyelvi anyagra, amit a zárványos létű és igencsak kétes értékű kommunikációra kényszerült alakok szolgáltatnak? Ez lenne az én felfejtendő dilemmám. Hozzávéve még a végsőkig lepusztult tér és táj bemutatandó kulisszáit, és persze a narráció korántsem másodrendű kérdéskörét: van-e nyelvhasználati (lexikai és grammatikai) következménye (az igehasználaton) túl annak, hogy sokféle közlőforma van itt - monológ, portrérajz, jelenetező leírás, zsáner és vízió. B. P. Azt gondolom, hogy e tekintetben különösen érdekesek a monológok, mint például a Kereszt a falon. Ezekből teljesen hiányzik a narrátori szólam, csak a lepusztult nyelv marad, a maga „pontos lepusztultságában”. A beszélő prostituáltból ömlik a szó látszólag kontrollálatlanul, a maga útszéliségében. Aztán meg persze, hogy kontrolláltam a nyelvhasználat és a valóság ábrázolása hasonlóképpen működik Tárnok szövegeiben. A novellák, elbeszélések (egy-két kivételtől, mint pl. a sokat emlegetett Az árnyéktól eltekintve, hiszen ott érzékelhető a történet konstruált volta) megképzik a valóságillúziót, s a szövegek irodalmisága, a történetek nyilvánvaló konstruáltsága rejtve marad. A Kereszt a falon című szövegben a főhős egyes szám első személyben beszél, meséli az életét, szóhasználata, mondatai a köznyelvi normáknak is alig felelnek meg - s ebből nagyon komoly irodalmi szöveg épül. Részint abból a pontosságból fakadóan, ahogy a szöveg következetesen megmarad a norma alatti regiszterben, részint pedig abból adódóan, ahogy ebből a nyelvi regiszterből (ami egyben a norma alatti létezés regisztere is) elő-előcsillan valami meghatóan szép, emberi. Hrabal szövegeit juttatta eszembe a kisregény: a „gyöngy a sárban” jelenségét - azzal a különbséggel, hogy Hrabal 29
