Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Könyörtelen figyelem. Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tárnok Zoltánról

műveiből sok mindent megsejdíthetünk), de úgy gondolom, a meghatározó tényező maga az ő elbeszélői ars poétikája. Az a végtelen, a rögeszmésség határait is néhol súroló maximalizmus a szöveg megformálásában. Minden ennek rendelődik alá. Viszont nem lepődnék meg, ha gyűjteményes kötetének, a könyvheti Távolodva címűnek a megjelentetésével valami változást akarna „bejelenteni”, erre utalnak mind jobban sűrűsödő újabb publikációi is. Van bennük valamiféle felsza- badultság, valamiféle fesztelenség, mesélő oldottság.

B. P. Tárnok Zoltánt a Kortárs szerkesztőségében ismertem meg valamikor a 90- es évek eleje táján - ő valószínűleg nem is emlékszik rá. Amint köztudott, a főszerkesztőn kívül neki volt csak saját szobája: amikor meglátott ott téblábolni, berendelt, hogy javítanám ki - ha már egyszer ott vagyok - a recenzióm levonatát. Én nekiláttam, ő ránézett a papírra, aztán a vállam fölött átnyúlva elvette előlem. - Te nem tudsz korrektúrázni - mondta, s nekilátva annak, ami az én dolgom lett volna, még búcsúzóul hátraszólt: „Pallas Nagylexikon, „korrektúra” címszó.” Mint utóbb kiderült, nem csak az én Tárnok-élményem volt ez, több barátom emlékszik hasonló helyzetekre a Kortársban - nekem meg ez a kép rögzült Tárnok Zoltánról. Az ember a maga világában, aki a szakmájában él, s nem tesz engedményeket akkor, amikor szakmai ügyekről - irodalomról - van szó. S nem tesz engedményeket az „irodalom” értelmezésében sem: az irodalom az, ami a lehető legtökéletesebb nyelvi formában szól az emberről a maga kiszolgáltatottságában, megalá- zottságában kicsiségében. Amikor a Távolodva írásait olvastam, ez, a fentebb idézett kép jutott eszembe: ha valaki nem úgy teszi a dolgát, ahogy kell, akkor el kell venni előle a papírt. Szigorúan, következetesen.

Nem túl hálás szerep ez, de Tárnok Zoltán - ahogy Te is említed - nem is igényli ezt a fajta hálát. O a munkáját végzi, a szakmáját műveli, s tudósít egy olyan világról, ami körülvesz bennünket, de igazán érzékelni nem tudhatjuk - nem vagyunk benne...

A. K. Hogy mennyire nem hálás szerep ez, igazolhatja az a tény, hogy komoly összefoglaló értelmezést-elemzést nem ismerek Tárnok Zoltán munkáiról. Ezt most aligha tudjuk pótolni ebben a beszélgetésben. Én jóllehet minden megjelent írását olvastam, csak hosszú munka után vállalkoznék erre. Mindenesetre tennék itt két megjegyzést. Az egyik: a privát kapcsolat szubjektív hasznáról és „szakmai” veszélyéről. Az első tényező nem érdemel sok szót: mi tagadás jó dolog a benfen- tesség érzete. Az ember „átlát a szitán”... Tudom, ki a modellje Az albérlő családjának, hol áll a Gizi-féle romos ház, én is jártam a Tolnai Lajos utcában eleget. Ám ez a „privatizálás”nagyon is megtévesztő lehet. Erre a példám Az árnyék című kisregény (1996). Ismerem a genezisét, azaz tudom, hogy Tárnok számára évtizedek óta meghatározó példa Gogol Köpönyege. Le is fordítja évek munkájával. És elhatározza, hogy megírja annak magyar megfelelőjét. Elolvastam, tetszett, élveztem a nyelvi bravúrokat, de hát mégis csak egy „parafrázis”. Most újraolvastam mint egy szerzőjétől szinte már „függetlenedett” szöveget, és megrendültem. Valószínűleg ez a kisregény a rendszerváltozás leghitelesebb bemutatása. Es úgy, hogy szó sem esik benne politikáról, netán pártpolitikáról. Egy szétrohadt rezsim után szükségszerűen mi következhet a mindennapi életben - a „kisember” min28