Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
Csodásán tűzött a nap, a lombokon is átvillogott a fénye. Le is vetkőztünk mindjárt fürdőruhára, rohantunk le a vízhez bolond ugrándozással.- Tudsz úszni? - kérdezte.- Csak ahol leér a lábam. Úgyhogy én csak derékig gázoltam a vízbe, és tempóztam ott néhány karcsa- pásnyit, azt se sokáig. Egyszer-kétszer még nyakig mártóztam le-leguggolva, aztán hamar kijöttem szárítkozni. O viszont jó messzire beúszott, onnan hahózott és integetett nekem. Én meg kintről, a partról hahóztam neki vissza, és sima kis lapos köveket kacsáztattam felé a víz hátán. Amikor a fürdés után egyszer csak szóba jött, hogy én mivel foglalkozom, azt válaszoltam neki kitérve, ami máskülönben igaz is volt:- Táncosnő akartam lenni. Érzem a ritmust, és elég tűrhető a mozgásom. De már a második rostán kirúgtak azzal, hogy fiús térdem van!- Ez komoly?- Azóta is meg-megnézem, fiús-e még a térdem, és mindig megnyugszom. Igen, még mindig az, úgyhogy egyedül csak azért nem vagyok táncosnő. Nem faggatott tovább. Azt gondolhatta, megvárja, míg magamtól beszélek, míg szépszerével megered a nyelvem. A sátorba bújtunk, és egész nap, az egész hosszú napon át, kivéve az ebédidőnket, csak szerettük, őrülten, szinte az eszünket is elhagyva szerettük egymást. Este tüzet raktunk az összeszedett gallyakból, nyársra húztunk egy-egy fej hagymát, alá és fölé meg szalonnacsíkot és kolbászkarikákat. Hiába irányított volna, hogy várjam ki, míg a tűz parázsig ég, én már a lángba beletartottam a finomságaimat, olyan farkaséhes voltam. Cigányosan feketére is sült mindegyik, úgy faltam be, olyan feketére töpörödötten. Csúnyán össze is kormozódott tőlük a fogam meg a szám széle. Nem akartam mindent elárulni magamról, egyelőre így láttam jónak. Egyedül a lányom, az ő létezésének az eltagadása nyomasztott, úgy éreztem, róla okvetlenül szólnom kellene valamit. Aztán éjféltájban, mikor már kint feküdtünk a folyóparton, fejem a vállgödrében, az ő elmélázó keze meg a csupasz köldökömön, csöndesen, minden átmenet nélkül, csak úgy szimplán kimondtam:- Van egy négyéves kislányom. Nem ütődött meg rajta, még a részleteket sem akarta firtatni.- Mesélsz róla?- Mindenféle fura neveket ad a babáinak. Van köztük egy matrózblúzos, kiköpött tengerész is. Félrecsapott tányérsapka a fején, pipa a szája sarkában! Gőzöm sincs, miért, ezt Miszter Gyorskapitánynak hívja, és ő a nagyfőnök a házban. Az ő véleményét kéri ki minden döntése előtt.- Elhozhatnád legközelebb őt is.- Ha mondjuk megkérdezem tőle, hogy vasárnap délután az Allatkertbe menjünk-e el, vagy inkább otthon játsszunk kirakóst, először csak lehajtja a fejét, hallgat egy sort, aztán nagy sokára kiböki, suttogva, mintha valami titkot árulna el, hogy majd megbeszéli ő ezt Miszter Gyorskapitánnyal! Más nem jutott az eszembe. De aztán kisvártatva az is beugrott még, hogy milyen ennivaló szótévesztései vannak. Hogy a lázmérést például mérlázásnak mondja. Nem kedveli, a hidegsége meg a csiklandóssága miatt. Ha lázmérőt dugok a kis hóna alá, ellenkezik: „Mindig csak az a mérlázás!” 14
