Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

Ő meg a szüleit kezdte mesélni. A füvön feküdtünk hanyatt, néztük a leeresz­kedő sötétben, hogy fölöttünk a fák hegye ide-oda szállingózik. Az apjáról beszélt, aki úgy iszik, mint a gödény, és nagy komcsi, méghozzá az elvakult fajtából. A Ká­dár apánk titkárságán dolgozik valamilyen magasabb beosztásban, ahol jól palástolja a függőségét, csak hát azért minden lehetséges alkalommal megissza a magáét. Már egyre gyakrabban zökken ki az esze, néha indokolatlanul felkacag és üveges szem­mel néz. Alkoholistának még nem mondaná, de mindenesetre ő, mármint Kristóf, ha egy üveg cseresznyepálinka lenne, nemigen érezné magát mellette biztonságban. Az anyja meg a Nőtanácsnál szorgoskodik, ott gyűjtögeti az érdemeket fordítóként és szinkrontolmácsként. Világnézetileg egészen egy alomból való az apjával, nincs is semmi logika abban, hogy húszévi házasság után megpattant egy nála tizenöt év­vel fiatalabb, fítymaszűkületes kis műszaki rajzolóval, és azóta se híre, se hamva, ámde maradjon meg ez most már ilyen szép ellentmondásnak. Még két hétvége volt így a miénk. Összesen kettő. Amikor utoljára hajtogattuk össze a sátorlapokat, és bepakoltuk őket a kocsi csomagtartójába, rám nézett, és kö­zölte velem, szenvtelenül, mintha csak valami mellékes dolgot mondana, hogy most egy hónapig nem láthatjuk egymást, tanulmányútra küldi az egyetem, másnap reggel indul a vonata Lengyelországba. Én még örvendeztem is neki, hogy ilyen szép kitüntetésben részesül, jó fejtágulást kívántam, és persze megígértem, hogy amikor visszajön, még ugyanígy egyben fog találni. De már letelt az egy hónap, egy további hét is, és még mindig nem jelentkezett, semmilyen formában. Rosszat, igen rosszat szimatoltam. Idegességemben már azt sem tudtam, mitévő legyek. Végül ráadtam a fejem, hogy becsöngessek a házmes­terüknél tudakozódni. Az aztán felvilágosított, hogy Kristóf súlyos beteg, már leg­alább öt hete kórházba vonult, azt nem tudja, melyikbe. Ilyen nincs, ez nem lehet igaz! Ezek szerint az egész ösztöndíj dolog csak kamu volt, egy nagy büdös álcázás? Rohantam ki a házból, mint egy hülye. Mindjárt, a legelső utcai telefonfülkéből fel­hívtam a kórházi nyilvántartást, és nemsokára már azt is tudtam, hogy itt van a kö­zelben, a Vas utcában. Amikor beléptem hozzá a kórterembe az idétlen kis ibolyacsokrommal meg a há­rom szem naranccsal, hanyatt feküdt az ágyon, tarkója alatt összefont kézzel. A pap­lan csak tessék-lássék volt ráterítve, kilógott alóla a zokniba bújt lábfeje. Mindjárt az­zal kezdte, hogy utoljára lehetek itt nála, mi többet nem találkozhatunk. Megmondta kereken azt is, hogy ő most olyan elváltozás, egy rohamosan lezajló folyamat elé néz, amihez egyáltalán nem kíván magának szemtanút beszerezni. Ha értem, ha nem. Úgyhogy a maga betegjogán egyenesen megtiltja nekem a további látogatást. Ott álltam az ágy végében, az ő szeme félig lecsukva, a feje félrefordítva, csak a két zoknis talpa nézett rám. Jó darabig hallgattunk mind a ketten, egymással ver­senyezve hallgattunk, de azért én magamban azt mormolásztam egyre, nyeldesve a könnyeimet: „Kérsz egy pofont?” Mikor aztán újra megszólalt egészen halkan, na­gyon furán jöttek ki a szájából az olyan szavak, amilyenek addig sohasem.- Micsoda dögletes átverés!. Ezt ki a kurva anyja találta ki nekünk? Már nem annak a fiatal fiúnak látszott, és úgy is beszélt, felnőttként. Én pedig ekkorra már egy fakampónak éreztem magam, jóformán az egészet fel sem fogtam. Annyira nem hasonlított valami valóságos dologra. Egyedül azt tudtam, hogy bőgni aztán végképpen tilos, az most minden változat közül a lehető legbolondabb. 15

Next

/
Thumbnails
Contents