Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

meztelen, verítékgyöngyös bőrét, én az övét, ő az enyémet, ölelkeztünk és néztük egymást, néztük, a legmagasabbra vivő pillanatokban is csak egymást néztük, nem kellett ide semmiféle szó, nagyon jól tudtuk mi már a szavakat nélkülözni mind a ketten, csak mi kellettünk ide, mi ketten, ez a drága fiú meg én!

Hanyatt feküdtünk az ágyon, szorosan egymáshoz tapadva, mozdulatlanul, és egész biztosan mindketten a másikról ábrándoztunk. A másikról, aki pedig ott volt a közelben, közelebb már nem is lehetett volna. Órák is eltelhettek így, ebben a nagy némaságban. Végül is ő szólalt meg először, bevallotta, hogy én voltam neki az első, eddig még nővel ilyen komolyan nem is akadt dolga. Azt mondtam neki én erre tiszta szívből, hogy nekem is ő volt az első, vagyis az első igazi, a pótolhatatlan.

Ez a fiú beletalált mindig a szívem közepébe! Ezen a napon is, amikor tisztáztam vele, hogy nem fog engem hazakísérni, szépen lejött velem az utcára, hogy még ne mindjárt a lakásban, hanem ott lent búcsúzzunk el egymástól. Mert azzal is újabb pillanatokat harácsol hozzá az addigi órákhoz. Én viszont, amilyen lökött vagyok, már tűkön álltam addigra, egyszeriben futhatnékom támadt. Egyrészt mert tőle menekültem, hiszen máris vészesen kívánkoztam volna vissza hozzá, a szobájába, másrészt meg sietnem kellett haza a kislányomhoz, anyámat se terhelhettem a végtelenségig. Az eső is zuhogott, szerettem volna már mielőbb fedél alá jutni. Úgyhogy egy kis rántással kiszakítottam hirtelen a kezemet a kezéből, nyakamba kaptam a lábam, és szaladtam gyorsan át a már sárgára váltó jelzésen a körút túloldalára, onnan is csak egy röpke pillanatra fordultam utoljára vissza, hogy intsek neki egy kicsikét. De hát ő úgy döntött, hogy ezzel még nem fogjuk lezárni a napot, nem érhet az véget ilyen felemásan. Este tizenegy felé járt, a lányom már rég aludt, én is lefekvéshez készülődtem, amikor kopogtattak az ajtónkon. Az alattunk lakó szomszéd volt, azt mondta, menjek le, mert telefonhoz hívnak. Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyen későn, illetve dehogyisnem, nagyon is volt róla fogalmam. Ahogy belehallóztam a kagylóba, mindjárt azt hallom: „Valamit akarok neked mondani.” ,Jó, mondjad.” „Olyan sután futsz, hogy az borzalmas.” Képes volt felhívni a tudakozót, hogy kiderítse, a házunkban kinek van telefonja, és áthívatott ezért. „Minden nő sután fut” - mondtam én erre, és ez volt az egész beszélgetés.

Milyen eszelősen jó volt akkor este lefeküdni, és biztosan tudni, hogy ugyanabban a városban, ahol élek, nem olyan messze ott van ő is! Nem is lehetett akkor gondolni semmi másra.

Másnap aztán azzal vágódott elém, hogy egy kétnapos kirándulást tervez velem, mi ehhez a hozzászólásom?- Holnapután megkapom apám tragacsát, egész hétvégére az enyém. Bevágjuk hátra a sátrat, a viharlámpát, a konzerveket, és hadd szóljon a motor! Csak érjünk ki a városból, máris elkezdjük falni egymást, úgy, menet közben. Nyomjuk a dudát a szembejövőknek, nyomjuk összevissza a sok parasztnak, féltégla a gázpedálon, és irány a látóhatár!

így is lett. Anyámnak beadtam valami mesét, vidéki kiküldetés a nem létező vállalatomnál, és már reggelek reggelén indultunk, mint a fergeteg. A még gyér, kora reggeli forgalomban percek alatt magunk mögött hagytuk a várost, meg sem álltunk a Duna-kanyarig. Tudott ott a vízpart közelében egy jó kis eldugott, félreeső helyet, ahol sátrat verhettünk.

13