Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
TÁRNOK ZOLTÁN Kereszt a falon Látok itt, a vásárcsarnokban egy kiöregedett macát, majdnem mindig összefutok vele, állítólag még negyvenöt sincs, de legalább hatvannak látszik. Ott bóklászik folyton a kofák standjai között, a lehullott káposztaleveleket meg a törött tojásokat szedegeti össze. Valami kukából kihalászott, ócska gönc lóg rajta, az a kevés haja ösz- szetapadva a fején, mint egy drótcsutak. Ismeri már minden árus, a nevén szólítják, ha elküldik kávéért vagy egy fél cseresznyéért. Kap tőlük cserébe ezt-azt. Verának hívják, de lehet, hogy igazából ő is Veronika, mint ahogy én is, gőzöm sincs, mért hiszi mindenki, hogy a Vera a Veronika becézése. Azt mondják, tíz éve még ő volt itt a királynő. Hosszú ideje látom már őt errefelé imbolyogni, de csak a napokban gondoltam először arra, hogy egyszer akár én is ugyanide juthatok. Okom ugyan, éppen most, nincs rá semmi, csak hát manapság a magamfajták mire vehetnének mérget? Ez is benne lehet a forgatókönyvben, négy-öt év múlva akár már egy ilyen kimenetellel is számolhatok. De remélem, akkorra a lányom már sínen lesz. Ez a fő. En mindent elkövetek ezért, ha kell, az összes szemét akadályozóval szembeszállók. Ez a nagy szám abban, ha valakinek gyerkőce van. Hogy attól fogva ő maga már nem is érdekes. Hogy van valaki, aki nála is többet számít. Szóval úgy terveztem már a legelején, hogy mire én végleg leszakadnék, addigra ő már állni fog a lábán. Akkorra már beszél vagy három nyelvet, és eddig elég szépen halad is benne. Ügy gondoltam, idővel valamilyen hangszeren is megtanul játszani, én a cimbalmot szeretném, de ha ő mégis jobban vonzódik máshoz, a hárfához vagy a hegedűhöz például, semmi vész, én nem kötök ki semmit. Ha belegondolok, hogyan is kezdődött az egész, mindig röhögnöm kell. Hogy mi mindenen tud megfordulni a dolgok iránya! Tizenhét éves voltam, másfél évvel a nagy eseménynek jövendölt érettségi előtt. Egy Bérkocsis utcai ház legfelső, negyedik emeletén laktunk ketten, a szívzűrjeivel meg az ödémás lábával leszázalékolt anyámmal, egy mosókonyhából bütykölt, szűkös kis lakásban, még szerencse, hogy az ablaka legalább az utcára nézett. Nem álltunk mi mindig így, óriási, három és félszobás lakásunk volt előtte a Róbert Károly körúton, a Teve utca sarkán, egyenes kilátással az épülő Sztálin-hídra. Onnan költöztünk ide nagy hüppögések közepette, mivel jó apám, az építész vállalkozó, egy éjszaka alatt elkártyázta egész félévi keresetét, úgyhogy valami úton-módon pénzhez kellett jutni. Csak pár hónapig bírjuk ki, míg fel nem rúgja magát a felszínre! De pár hónap múlva, még be sem töltötte a negyvenet, csak az elhantolásának az ideje jött el. Iddogált rendesen, négy-öt liter bor volt az adagja, és füstölt, mint a gyárkémény, száz cigarettát is elszívott egy nap. Máig sem tudni, miben halt meg végül, májzsugorban-e vagy gégerákban. Úgyhogy ketten maradtunk anyámmal. Nagyon jó kislánya voltam én anyámnak, négyes átlagú, osztályelső nyelvtanból és matematikából. Csöndesen megvoltunk mi így kettecskén jó ideje, tisztes sze1
