Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
génységben. Mígnem egy napon arra megyek haza, hogy a sezlon szélén ül, keservesen sír, nem lehet sehogy sem megvigasztalni. Nagy nehezen aztán kiszedtem belőle, hogy a vízvezeték-szerelő az oka. Hát ezzel kezdődött minden, ezzel a kificamodott, csip-csup esettel. Már napok óta folyt a vécében az öblítővíz, tudtam én is, nem zárt el fönt a tartályban az a bigyó. A postásfiú segített valahonnan felhajtani egy szerelőt, az matatott is valamit, aztán szépen zsebre vágta anyám pénzecskéjét, az apránként összekuporgatott, utolsó kétezer forintját. De ahogy kitette a lábát, öt perc múlva már ugyanúgy zubogott a víz. Engem nem akart idegesíteni jó anyám, elvánszorgott szegény a fájós lábával hozzá, hanem az a piszok letagadta, hogy valaha is látta őt. Nem vagyok valami ijedős fajta, és ettől a szemétségtől annyira berágtam, elfogott az idegbaj, már kértem is a címét azzal, hogy megyek, és leszedem a fejét a rohadt kontárjának. A mai napig sem felejtettem el a nevét, Sereg Józsefnek hívták, és ott lakott a Futó utcában. De hát nem találtam odahaza. Gondoltam, én innen el nem mozdulok, míg meg nem rázom a grabancát annak a dögnek. Lementem az utcára, saroktól sarokig járkáltam dúlva-fúlva, és közben lestem, bemegy-e valaki abba a házba. Kihalt volt a járda, egy lélek sem mutatkozott sokáig, negyedóra is eltelt, mire felbukkant egy nő a tömött szatyrával, utána meg egy középkorú, tanáros külsejű férfi. De ahogy ez három-négy lépésnyire elhaladt mellettem, megtorpant, és visszafordult hozzám. „Mennyibe kerülsz?” - kérdezte semleges hangon, de azért jól a szemem közé nézve. Engem meg ez az égből pottyant kérdés épp olyan hangulatban talált, hogy mérgemben azonnal, csak úgy hülyülésből ráfeleltem azt a számot, ami egy ideje már különben is a fejemben forgott. Gondoltam, küldjön el vele a jó francba, és agyő. Mit tudtam én, hogy ahol olyan harcra készen fel-alá járkálok, az ott az éjszakai bajnoknők sétahelye! O ezek szerint tudta. „Kétezer? Nem sok az?” Még egyszer végigmért, fejtől bokáig. Én eddigre már értesültem róla, hogy nem a gólya ejti be a gyereket a kéményen, lakott a földszinten egy velem egyidős fiú, annak sikerült elvennie a szüzességem egy osztálykiránduláson, persze a jó kislány az anyja előtt erről hallgatott, mint a sír. „Megkéred az árát” - tette hozzá a tanárka, de részéről ez már az alkukötést jelentette. Úgyhogy ezennel a jó kislány máshonnan mégiscsak, méghozzá rövid úton, visszaszerezhetné az elcsaklizott pénzt? Kérte, hogy menjek vele, vagyishogy kövessem, én az ő unokahúga vagyok, viselkedjek mindvégig természetesen. A pályatársnők általában mind elmondják, milyen nehéz volt elkezdeni, és hogy a legelső menetet végigbőgték. Na, ez nekem ékírással van, de tényleg, én nem vagyok ilyen finom lélek. Szóval nem igazán tudom, miről beszélnek. Úgy látszik, én már eleve erre voltam kijelölve. Lehet, hogy szerencsém is volt, mivel nem valami undormány alak akadt elsőre az utamba. Igazság szerint még ácsingóztam is a dologra kicsikét a kirándulás utáni, hosszúra nyúlt koplalásban. Mindig is vonzódást éreztem az érettebb, tiszta férfiak, például az igazgatóhelyettesünk iránt, és ezt a próbálkozót is egész helyesnek találtam. Talán még bele is zúgtam ott mindjárt egy kicsit a magam módján. Hát akkor mire kavarjam a ködöt? Fel voltam avatva, nagyobb kárt már amúgy sem tehetett volna bennem. Úgy rémlik, valami dacosság is feszített belülről, a tizenhét évesek dacossága, valami lázadásféle, ami aztán a magamnak föltett egyszerű mentő kérdéssel együtt tényleg sokat lendített a döntés meghozatalában, hogy ugyan mire föl, milyen rohadék alapon legyünk mi mindig olyan ágrólszakadt szegények! 2
