Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? Akasszátok föl a királyokat! Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, sohasem! Lantom, s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad - Akasszátok föl a királyokat! A két időpont - 1848 márciusa és decembere - között eltelt fél esztendő alatt véglegesen eldől, hogy Magyarországon nem lehet összhangot teremteni a dinasztia és a nemzet érdekei között. A monarchikus államforma mint az átalakulás alkotmányos kerete csak addig igazítható a forradalom céljaihoz, amíg magában hordja az uralkodó és a nemzet kiegyezésének esélyét, ám a nemzetiségek Bécs által támogatott katonai akciói éppen ennek lehetetlenségét bizonyítják. Láthattuk: Petőfinek a köztársasági államformához való viszonyát egyszerre jellemzi reálpolitikai érzék és romantikus forradalmi pátosz, azaz taktikai megfontolás és elvi kérlelhetetlenség. A forradalom első heteiben, amikor a tizenkét pontban megfogalmazott követeléseket csak részben teljesítő királyi leirat elutasítására bíztatná híveit, tudomásul veszi a „békés polgárok” egyezkedő hajlamát, de határozottan elhárítja a kompromisszum erkölcsi felelősségét: „Ma olvastatott föl a megyei választmányi gyűlésben a minisztériumról szóló királyi leirat. Az ifjúság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, akik ezentúl nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók leni, lelépünk és hazamegyünk, de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók, ti, kik abban teljesen megnyugodtatok, ti, kik a haza egyedüli reményeinek, az ifjúságnak lelkesedését erkölcsi kényszerítéssel elfojtottátok! (Kiem. tőlem: K. F.) Most hát oszoljunk szét, ifjú barátaim, kik a két heti nyilvános életben oly bátran és olyan csüggedetlenül működtetek, amint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van... de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt... a viszontlátásig!” Nem a vereséget szenvedő ’bukott vezér’ önmagát mentő taktikázásáról van tehát szó, hanem annak a forradalmárnak a bölcsességéről, aki tudja, hogy a politikai akciók időzítése, a harcmodor megválasztása éppolyan súlyú erkölcsi felelősség, mint a személyes elkötelezettség vállalása a forradalom céljai mellett. Elemzésünk nézőpontjából az a leginkább figyelemre méltó, ahogyan Petőfi új típusú összefüggést teremt a társadalmi valóság, az eszmék, az egyénnel szembesíthető etikai követelmények és a politikai praxis törvényszerűségei, azaz a táguló modern létszerkezet régi (Életvilág, Rendszer) és új funkciókat működtető (Átélés, Létet betöltő Hatalom) dimenziói között. Költői szótárában a ’rabság’ uralkodó állapota és a ’szabadság’ reménybeli eljövetele fejezi ki a régi és az új 48
