Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban

világ ellentétének lényegét, s ez utóbbi fogalomból fejti ki az ’új típusú létszerkezetet’ körvonalazó világképét.

A Rendszert eszerint nem az államforma minősíti, hanem az, hogy a kor lehetőségei arányában képes-e kielégíteni az ember (az egyén) növekvő szabadság-igényét. A monarchia nem azért rossz, mert lényege szerint embertelen, hanem mert eljárt fölötte az idő. „A monarchia a virág, a respublika a gyümölcs.” „...a gyön- geség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres cifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon.” Következésképpen a respublika sem a monarchiával való oppozíciójában nyeri el értelmét. Két okból sem. Részint azért, mert korszakváltást nem az jelent, hogy a régi rend megdől, csupán az, ha felépül az új. Ezért „... a respublikának nem az a fő jelszava, hogy >le a királlyalk, hanem a tiszta erkölcs! /.../ Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja./.../ e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket menykövezni, ezzel pedig (ti. az erkölcsi tisztasággal - K. F.) lepa- rittyázzátok a monarchiát, mint Dávid Góliátot!” A respublika ugyanakkor - s ezért sem lehet élesen szembeállítani a felbomló államformával - éppúgy sérülékeny, történelmi képződmény, miként a monarchia volt, s vele sem „a menny fog a földre leszállni” - ahogyan azt korábban maga a költő is várta egy forradalomtól a jakobinus eszmék hatása alatt.

„Mert győzni fogsz, dicső respublika,/ Bár vessen ég és föld elédbe gátot,/ Miként egy új, de szent Napóleon/ Elfoglalod majd e kerek világot.// Kit meg nem térít szép szelíd szemed,/ Hol a szeretet oltárlángja csillog,/ Majd megtéríti azt szilaj kezed,/ Melyben halálos vésznek kardja villog.// Te lész a győző, a dia- dal-ív/ Ha elkészül, a te számodra lészen,/ Akár virágos tarka pázsiton,/ Akár a vérnek vörös tengerében.”

A próza nyelvén: a Jó és a Rossz harca, a politikai érdekű erőszak az új világban sem szűnik meg, a respublikát tehát nem a veszélyek és konfliktusok nélküli élet, hanem az emberi erények, a „tiszta erkölcs”, a „megvesztegethetetlen jellem”, a közügyek iránti „vallásos” odaadás gyakorlásának szabadsága teszi. S ha az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai által sugallt szkepszisünk netán naiv idealizmusnak ítéli is ezt a fajta republikánus ethoszt, látnunk kell, nem létezhet olyan politikai krízis, amely után ne lehetne, s nem lehet tartós hatású az olyan erkölcsbölcselet, amely szerint ne kellene visszatérnünk ehhez a mérsékelten optimista ember- és történetfelfogáshoz. Messze van ez a romantika korának utópisztikus - finalisztikus jövőképétől, s éppoly messze a metafizikus gondolkodásmódot tükröző morálbölcseletektől. Meglepően közel áll viszont ahhoz az attitűdhöz, amely - Pethő Bertalan peratológiai filozófiája szerint - az Átélés-Alany posztmonern kori karakterét jellemzi.

Az a fajta etikai értékrend, amelynek alanya mindenekelőtt „önmagával szeretne békében élni, s nem a világgal”, másfelől „vallásosságból is republikánusnak” vallja magát, s nem „a lenni vagy nem lenni”, hanem hogy a cselekedet „használ- e vagy sem” dilemmáját tartja a „kérdések kérdésének”: egyszerre őrzi a ’köteles- ségek’-ről szóló görög-római és keresztény tanítások szellemét, a kanti morálfilozófia kategorikus imperatívuszát, és előlegezi a minden erkölcsi konvenció ellen lázadó Nietzsche, Hebbel és Wagner - a Modern „végső határai felé” mutató 49