Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Hornyik Miklós: Maurits Ottlik-portréja

hatott. - Legszívesebben veletek maradnék - mondta Ottlik elgondolkozva. - Kár volt másféle utat is terveznem. De megvan a repülőjegyem, és Veráék várnak a tengerparton.

Beraktam a bőröndjét a busz csomagtartójába, és elköszöntünk egymástól.

Két évvel később, déltájban valaki kopogott a bejárati ajtónkon. Maurits Feri állt a küszöbön, kezében egy csomagolópapírba csavart, összegöngyölt rajzlappal. Beljebb akartam hívni, de csak az előszobába lépett be. - Ezt neked hoztam - mondta szűkszavúan, ceremónia nélkül, s a kezembe adta az összetekert rajzlapot.

Villanyt gyújtottam, hogy szemügyre vegyem az ajándékát.

Nagyméretű, színes Ottlik-képet tartottam a kezemben. Furcsa volt, ismerős és ijesztő; agresszív látvány, olyannyira, hogy hirtelenjében nem tudtam mit mondani. - Mivel viszonozhatnám...? - kérdeztem zavartan, hogy mégis mondjak valamit, mert dicséret nem szaladt ki a számon. - Semmivel - mondta Maurits -, semmivel. Csak tedd el valahova, mert a nyomdában elkoszolódna... Mennem kell a kiadóba. Majd beszélünk még - ezt már a folyosón mondta, lesietett a lépcsőn, és eltűnt a fordulóban.

Maurits őstehetség volt, a szó nem elkoptatott, eredeti értelmében. Elemi erő mozdult meg benne már tizennégy-tizenöt éves korában. Fél évszázad elmúltával is élénken emlékszem egyik kamaszkori kavicstanulmányára. Márványhullámos, tükörsima, háromdimenziós kő volt e tenyérnyi tusrajza, kézbe vehető, lapogatha- tó, erőt sugárzó, bonthatatlanul egylényegű, fénylő bizonyosság.

Domonkos István Nature morte című verséhez készített először illusztrációt, tizenhat évesen. Már e korai szövegrajza is olyasfajta, szinte pátriárkái életlátást, zord tudást tükrözött, amit ámulva-idegenkedve fogadtunk valamennyien.

gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor karddal és nappal fejed felett mikor befogva még meztelen szemed derékban meghajolva a bűnre támaszkodtál- írta bibliai csendéletversében Domonkos, és Maurits rajza ugyanezt mondta el a vonalai, a rovátkái néma nyelvén.

Az Ottlik-portrét Csigó László közismert fotója alapján rajzolta meg. Ez érthető is volt, hiszen csak néhány percig látta szemtől szemben Ottlikot; a „modell” távolléte miatt valamilyen támpontra, a valószerűség fogódzójára volt szüksége. Felismerhető portré csak így alkotható meg.

Ottlik arcvonásai azonban csak keretül szolgáltak számára. Maurits átvitte a maga szellemvilágába a fényképen megörökített arcot, és a pusztulás bélyegét ütötte rá. Vibráló vonalvezetéssel végigszántott a szemeken, éles repedéseket vésett az állra, hálót bontott a dús szemöldökfonatokból, és szürke varjúszárnnyá tépte az egyik lágyan hullámos, hófehér hajtincset. A kép alaptónusa a szürke és az égővörös; itt mindkettő a halál és az elmúlás színe; az áll alatti árnyék már koromsötét; ez a gyászé.

95