Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Hornyik Miklós: Maurits Ottlik-portréja

Délvidéki képzőművészeti lexikonában Balázs-Arth Valéria a Maurits-tárlatok kritikai visszhangjából idézett: „vonalai rezgők, nyugtalanok, drámaiak”, s ehhez hozzáfűzte azt is, hogy Maurits alkotásainak állandó témája a halál, az elmúlás.

De Ottlik szeme...

Cipi és a vers című írásában, amely tizennégy évvel a halála után, posztumusz írásként, Az élők mértana című könyvében jelent meg, ezt írta Nemes Nagy Ágnes:

„...Harmadszorra Pista üvöltött egyet a telefonba. Nem csodálom.. Akkor Cipi némileg nyugtalankodni kezdett, no nem nagyon, és elhozta hozzám Pista versét. Mi ez, kérdezte.- Itt arról van szó - mondtam neki, átfutva a verset -, hogy Pista Párizsban sétál. De lehet, hogy Londonban, mindenesetre egy nyugati nagyvárosban. - Cipi ült a dívány szélén, és mogyorószín ölyvszemében mérhetetlen bizalmatlansággal meredt rám. ”

Ottliknak valóban mogyorószín szeme volt, ez Csigó László fényképén is látható. Maurits látomásszerű arcképén szürke a szeme, szürke és üres a tág szembogara is.

A Maurits-portrét nem mutattam meg Ottliknak. Lefényképezhettem volna, akár magammal is vihettem volna Pestre, vagyis Budára, de ehhez semmi kedvem nem volt. Nem is kereteztettem be. Valahol mennyezetközeiben kapott helyet egyik könyvespolcunk tetején, összegöngyölve, becsomagolva, cukorspárgával összekötve. Eldobni nem akartam, de nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán megfeledkeztem róla, nem gondoltam rá, egészen Attila úti utolsó látogatásomig.

Azon a július végi napon fölismertem Ottlik arcán Maurits ijesztő és kegyetlen módosításait. S azt is, hogy már semmit sem tehetek; végérvényes és jóvátehetetlen minden; és hiába karolom át egy pillanatra, hiába marasztalom, ez már csak egy tétova, elkésett mozdulat, mert beszélgetéseinknek többé nem lesz folytatása.

96