Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Hornyik Miklós: Maurits Ottlik-portréja

A Duna holtágában csattogtak a halak, szünet nélkül brekegtek a békák, zengett a víz, galambok szálltak fölöttünk és apró légi tünemények, partifecskék, fenyőrigók, széncinkék. A sziget belsejében egy nagy harkályt pillantottunk meg, Csongor élénken mutatta, hogy milyen szép a tolla és milyen szorgalmasan kopá- csol, aztán okos kis homlokát megpróbálta összeráncolni, és komolykodó arccal elmagyarázta Géza bácsinak, hogy hasznos madárról van szó, mert a harkály tulajdonképpen a fák doktora: meggyógyítja a fákat.

Hosszan barangoltunk a szigeti erdőben. A Sodros közelében egy békésen baktató sündisznócsaláddal találkoztunk, később pedig, egy tisztásra érve, kiterjesztett szárnyú réti sas suhant el fölöttünk hangtalanul. Alacsonyan szállt, vitt valamit a csőrében.

E három nap alatt Ottlik lebarnult és föléledt.

Különösen a szigeten támadt föl az életkedve. Elvarázsolta a teremtés dicsérete, ez a mozgalmas, eleven, szüntelenül brekegő, folyamatosan kuruttyoló önfeledt világ, fölélénkítette a friss levegő, a csípős dunai szél, megnyugtatták a csendes, hatalmas fák, a gazdagon áradó vadszederbokrok, az erdő álomszerűén kanyargó ösvényei. Miközben csónakunk lassan úszott a Duna holtágában a hajógyár felé az alászálló, alkonyodó ég alatt, konyákig fölhúzta zakója ujját, kezét csuklóig a vízbe eresztette, és így is hagyta, szétterpesztett ujjakkal, míg ki nem kötöttünk.

Később átkanyarodtunk a szemközti partoldalhoz, és megálltunk az erdőszélen egy rongyos halásztanya előtt. Farönkökre, gyalulatlan asztalhoz telepedtünk le (- No, csakhogy megjöttek, már azt hittem, elfő a halászlé - köszönt ránk Józsi bácsi, és borospoharakat tett elénk), tűz parázslott a bogrács alatt, egy kicsit marta a szemünket a füst, de ennyit érdemes volt szenvednünk, mert a tüzes halászlé és a sza- lonnapörcös túrós csusza után sült kecsegét kaptunk Ilus nénitől, miközben az ura komótosan borozgatott velünk, a téli halászat fortélyait taglalva. Ottlik érdeklődve és élvezettel hallgatta az öreg ízes beszédét, anekdotákkal fűszerezett, szerteszét ágazó történeteit, csak néha kérdezett tőle valamit. Közben észrevétlenül ránk esteledett, lehűlt a levegő, s mire hazaértünk, kicsillagosodott az ég. - A senki szigetén voltunk vendégek - mondta Ottlik csendesen, amikor a házunk elé értünk, és mélyet sóhajtott. Csongor még útközben elaludt az autóban, úgy kellett fölvinni a szobájába.

Reggel egy kicsit megilletődötten búcsúztunk el egymástól. Az előszobában vendégünk letette maga mellé a kopott, öreg bőröndjét, megsimogatta és megcsókolta Csongor feje búbját, aztán fölegyenesedve Katit ölelte át, hosszan, mintha nem akarná elengedni. Ugyanez a jelenet megismétlődött a házunk előtt is, ezúttal már jókedvű, hangos változatban.

Taxival kísértem ki a buszállomásra, ahonnan a belgrádi repülőtérre utazott tovább. - Elég nagy baj, Géza bátyám, hogy nincs kocsid - jegyeztem meg útközben, színlelt komolysággal. - Miért lenne baj!? - kérdezte megütközve, már-már sértődötten. Ottlikék szűkös körülmények között éltek, feleségének, amíg élt, minden forintot gondosan be kellett osztania mindennapi kiadásaik fedezésére. - Van otthon egy régi könyvem - kezdtem magyarázkodni az öreg halász tempós lassúságával -, Magyar pohárköszöntő az életben előforduló minden alkalomra, a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda adta ki, Kossuth-címeres, szép, színes fedőlappal. Ebben azt olvastam, hogy a régi Magyarországon a szívesen látott vendég kocsijából kiszedték a kereket, és három hét előtt nem szabadul94