Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Hornyik Miklós: Maurits Ottlik-portréja

(A második világháború idején Székesfehérvár közelében négy szovjet tankot lőtt ki, s az oroszok csak akkor tudták foglyul ejteni, amikor elfogyott a muníciója.) Irodalomról nem lesz szó a szigeten, nyugtattam meg, a szigetlakó magyar és szerb halászok kímélik a látóidegeiket, újságot sem olvasnak, nemhogy regényt, nyáron is gumicsizmában járnak a kocsmába, asszonyaik pedig, a Délvidék igazi nagyasz- szonyai olyan halászlét főznek, amitől a legrátartibb szegedieket is elfogná a sárga irigység. Ottliknak tetszett a fesztelen program, nem tett semmilyen ellenvetést, és másnap délelőtt már tíz órakor dübörgött a szörnyű villanyborotvája a fürdőszobában. A portréfilmmel elégedett volt, kőszegi felvételeinkkel is, különösen azzal, hogy a katonaiskola épületét és a park hatalmas fáit akadozó kürtszó („Aki nem lép egyszerre...”) viszi át a regény belső világába. A Híd szerkesztőségében Bányai és Bordás a folyóirat novemberi számának levonatával várt bennünket. Németh Mátyás pillanatfelvételt készített rólunk, s a Magyar Szó másnap hírt adott Ottlik Géza magyar író újvidéki látogatásáról.

Miközben a nyomdai levonatot nézegettük, bejött a szerkesztőségi szobába Maurits Ferenc, a regényrészlet illusztrátora. Bemutatkozott, leült, de néhány perc múlva már fel is állt, és elköszönt tőlünk (telefonon keresték a nyomdából). Ot vagy tíz percig volt velünk mindössze.

Furcsa, szürreális rajz volt az Ottlik-regénykezdetek illusztrációja, jellegzetes mauritsi értelmezése a világnak, meggyötört emberfigurákkal, valamilyen tiszti, kadétiskolai vagy cserkész-vállpánttal, két névvel (Lexi; John Varus), a vállpántos figura karján SAJTÓ feliratú szalaggal, egy semmibe nyíló ablakkal (Változás? Feketeség? Valami fordul? - A tenger odakint? Az éjszaka vége? A szél?), s egy krátert keretező másik ablaknyílással. Ottlik valószínűleg nem értette a különös szövegrajzot, és nem is érthette igazán, hiszen nem ismerte Maurits világát. Ezt persze nem tette szóvá, csak udvariasan megköszönte a munkáját.

A „Boskovics” (Jovan Boskovi) utca, ahol laktunk, a házunktól a Forum saroképületéig kanyarodott. Ffazafelé mentünkben elmondtam, hogy a Délvidék visz- szatérésének éveiben Kosztolányi Dezső utcának hívták, és amióta erről tudomásom van, magamban csak így hívom. - Jó, hogy én is tudom - jegyezte meg Ottlik—, legközelebb majd így címezem nektek a levelemet. - Azt válaszoltam, hogy ezzel még várjunk egy kicsit. Kosztolányiról beszéltünk egészen hazáig, talán még a lépcsőházban is. Nem tudott arról, hogy kéziratban fennmaradt Kosztolányi egyik regényvázlata (Dér Zoltán szabadkai irodalomkutató találta meg a hagyatékban), s hogy e feljegyzése más dokumentumokkal kiegészítve a hatvanas években Mostoha és egyéb kiadatlan művek címmel megjelent a Forum kiadásában.

Ottlik kamillateával kezdte a napot, mint Attila úti otthonában is, azután lezuhanyozott, megborotválkozott, és megreggeliztünk. Déltájban Csongorral elmentek a halpiacra, később asztalhoz ültünk, ebéd után pedig már szaladt velünk az idő.

Volt egy acélszürke Renault 4-es gépkocsink, Kati vezette, és Csongor volt a navigációs tisztje. Ezzel a kényelmes kis autóval jártuk a várost, ezzel látogattunk ki a Kapitány-szigetre is. Én közben nem erőltettem irodalmi témákat, arra gondoltam, lesz rá időnk Pesten is. Többnyire Csongor és Kati tartották szóval, egyszerű, jóízű, hétköznapi dolgokról beszélgettek, Ottlik nem is nagyon figyelt másra, csakugyan nem érdekelték az utunkba eső építészeti és más nevezetességek.

Az utolsó délutánt a Kapitány-szigeten töltöttük el.

93