Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Hornyik Miklós: Maurits Ottlik-portréja
HORNYIK MIKLÓS Maurits Ottlik-portréja Felesége, Debreczeni Gyöngyi halála után hetente több alkalommal is telefonáltam Ottliknak: jöjjön el hozzánk Újvidékre két-három hétre, nálunk még tart a vénasszonyok nyara, augusztusi fényárban ragyog a város, a Duna-part, a Kapitány-sziget, a szerémségi oldalon a péterváradi vár. Megnézhetnénk az újvidéki Televízió vetítőjében a portréfilmjét, amit még nem látott, pihenéssel tölthetné ezeket a napokat, nem terveznék protokoll-beszélgetéseket számára teljesen ismeretlen írókkal, nem hurcolnánk magunkkal múzeumokba-képtárakba sem, semmilyen idegenforgalmi nevezetességet nem tekintenénk meg, csak céltalanul csatangolnánk a városban és környékén. A Forum Kiadóban fölvehetné az írásaiért járó tiszteletdíjakat (már a Híd is kiutalta a honoráriumát a ßaufo-kezdetek közléséért), aztán hálókocsiban vagy a belgrádi repülőtérről Dalmáciába utazhatna „napozni, tengerben pancsolni és homokvárat építeni, mint Medve Gáborék az uszodában. ” Október végén a bécs-budapesti gyorssal érkezett Újvidékre, ütött-kopott öreg papírkofferral a kezében, kalapban, de kabátját a karjára vette, mert nálunk még majdnem igazi nyár volt, s ezt érezni lehetett a lehúzott ablakú vonatfülkében is. Taxiba ültünk, s a hazavezető úton megnyugtattam: zászlósúri előjogait tiszteletben fogjuk tartani, szokásain nem kell változtatnia, akkor jön ki közénk a szobájából, amikor kedve tartja, ha délután hatkor, akkor délután hatkor, mint A Hegy Lelke című novellájának hőse, nem fogjuk azzal ébreszteni-idegesíteni, hogy „Tálalva van, kihűl a leves”, mert ezt én is nagyon utálom, kedve szerint akár egész nap pizsamában lehet, vendéget nem várunk, ha pedig valaki hívatlanul mégis becsöngetne hozzánk, látványos ellenszenvet tanúsítva határozottan, sőt fenyegetően elállóm az útját... Előbb csak elmosolyodott, aztán el is nevette magát egy szuszra elhadart mondókám hallatán (Pesten többször megtörtént, hogy késő délután vagy akár az esti órákban is slafrokban vagy pizsamában fogadott: szerette a civil kötetlenséget), aztán másvalamiről kezdtünk beszélni, de a lényeg az volt, hogy Ottlik megérkezett Újvidékre. Elfoglalta vendégszobáját, aztán kint a nappaliban ölébe vette Hobogász urat, a kandúrmacskánkat (ezüstcirmos volt, Csongor megbízható szövetségese és pótolhatatlan játszótársa), s egy kávé mellett megbeszéltük közös dolgainkat. Abban maradtunk, hogy másnap délelőtt megnézzük a portréfilmjét az Újvidéki Televízió vetítőjében, elsétálunk a Forum Kiadóba, pénztári látogatásunk után pedig betérünk a Híd szerkesztőségébe is egy félórára, ahol Bányaiék várnak bennünket. A következő napon kiautózunk a Kapitány-szigetre, csónakázunk a Duna holtágában, estefelé pedig, a parton, közelebbi ismeretséget kötünk apám egykori katona- és hadifogolytársával, Balogh Józsi bácsival, a tekintélyes orvhalásszal, a sügérek, csukák, dunai kecsegék és a szerémségi bortermés avatott szakértőjével. Részlet a szerző Scott kapitány utolsó feljegyzése című könyvéből, amely a Püski-Masszi Kiadó gondozásában az ünnepi könyvhétre jelenik meg. 92
