Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Géczi János: Viotti - Tél
Viotti ebben az életében egyetlen egyszer üvölt, de az az üvöltés oly félelmet keltő, hogy származhatna akár vadállattól. Jóllehet nem történik egyéb, mint nem talál meg egy foltnyi színt, amelynek egykor megvolt még a maga helye. Csak éppen a helyén most nincs semmi. Semmi ül a szín helyén, annak karosszékében lóbálja a lábát, nagy-nagy eleganciával szívja a déltenger-szigeti cigarillóját és pimaszul pöfékel. Viotti rábámul a szín helyére, arra a rettenetes semmire, és felordít. Miként fenevad. Miként a bibliai bestia. Miként az alvilág szagát magán viselő sakál. Elnyújtva, panaszosan, jajongva, megrettenten és megrettentően. Napközben sosem tér a tisztaszobába, meghagyja azt a függőleges síkban elforduló, gátkerekű, a fent vízszintes síkban elforduló koronakerekű, továbbá a kapaszkodó karmokkal rendelkező ingaórának és hol gyengélkedő, hol nyavalyák közé fekvő, hol nagybeteg feleségének. Egyszer azonban beállít, mert azt érezi, hogy most be kell oda mennie. Most. Most. A felesége felaggatja fülére mogyorónyi gyémántjait. Harisnyás lábára a gyémántokhoz illő, elegáns cipőt húz. Mandulaolajjal puhítja könyökét. Mosolyog. Mint eddig sosem. Viotti üvölt, holott az állati üvöltésnél, abból, ahogyan hallja magát, máris tudja, mennyire igaz, nincs kellemetlenebb. Mivel elviselhetetlen. Az, amikor kisajátítja az üvöltés az üvöltőt. Amikor érzékelhető benne a panasszal vegyes naplemente, a számkivetettség és rettegés. Belenéz a nyitott szembe, amely sosem volt képes a nagyon-nagyon szétfosz- lott, hamuszürkén kívüli színeket meglátni, amely a tulajdonosát nem gyenge szeművé, de vakká tette, s amikor abba a megmerevedő, tágra nyílt pupillájú szembe pillant, viszontlátja önmagát, előrehajló alakját, közelébe hatoló, barázdás arcát, és meglátja benne a szín, a keresett színe hiányát. Nem érti, hogy miként is férkőzik ennyire egy másik lény közelébe, nem tudja megmagyarázni a maga számára, miként történik meg mindez. Ha tudná, eltaszítaná magától magát. Élete második levelét, amelyet az üvöltést megelőző éjjel ír meg, s hogy el ne maszatolódjék, az egyik sorát ilyen, a másikat olyan porral szárítja fel, hálófülkéje asztalán hagyja, így tehát nem küldheti el, de át sem adhatja a megszólítottjának. Csepeg az ereszről a hóié, a hóvirágok pedig, mihelyt eltűnik a fenyővel elegy bükkerdőkben a hó, beborítják a talajt. Csupa szemfog, zöld kampókra aggatva - mondja Viotti Mór, akit inkább vonz a fehér, mint a virágzó növény, mint a rímfaragás. E vidékre, tudjuk, Európa pereme ez, éppen ekkor, ebben a siralmas időszakban nem érkezik meg a tavasz. A tél után újfent tél jön, majd megint tél, ismét csak tél, majd többször is. Négy évig tart ez a rideg évszak, nem akar elmúlni. Nincs rá oka. Egyik reggel óriási csapat cserregő madár érkezett. Feketék voltak, együtt szelték a levegőt, s egyszerre telepedtek a havas földre: a szántás kora tavasz idejében szokott efféle tarka lenni, ha már a roskadó hó alól itt-ott kibukkan a fekete anyaföld. A madarak nagy csüdű lábukkal széttaposták a telet, szárnyaikkal kiseprőzték az égboltról a havazás fellegeit, csőreikkel szétkaparták a fagyott rögöket, s rábuk86
