Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Géczi János: Viotti - Tél

olyan másnak, a szokásostól eltérőnek látja a Holdat. Olyannak, ami világossá teszi számára annak valódi természetét. Amelyről mindeddig fogalma sem lehetett, ahogy nincs a mogyoró héját ismerő ormányosbogárnak az áthatolhatatlan falú termésről, s a mogyorótermésben élő lárvának a csontkemény burokról, amely nem pusztán ízletes táplálékát őrzi a számára, hanem rabul is ejti. A Hold pedig azt nem ismeri, hogy akad ember, aki képes mást-mást hinni felőle csupán azért, mert időközben kivilágosodik, majd pedig bealkonyul, így azzal sem lehet tisztában, hogy ő maga az, aki változékonyságával megbolondítja ezt a - még csak nem is poéta - embert.

Viotti üldögél a nappali tündöklésben, elviseli, hogy valamennyi hajlatát, ráncát, bőrének árkát élessé és méllyé rajzolja. Maga mellé képzel, odaültet egy gyér beszédű süldőlányt, s oly ritkának mutatkoznak eddigi életében az ilyen alkalmak. Munka, munka, munka, néhanapján levendulaszaggal érkező ünnepnap, amelyen belül, arcon a pír, egy-két foltnyi szabad, semmittevésre használható idő is akadt. Es letelepedik mellé a leány. Arcán örömtől és szégyenkezéstől piros foltokkal.

Furcsa ez a leány,

ahogy kezedbe veszel egy szem gyümölcsöt, s nem tudod, milyen a húsa, s húsa után milyen a magva, s ha elülteted, lesz-e abból valamikor termő gyümölcsfa, amelynek beért termését leszakítja a leány, aki éppen melléd ült, és a kezedbe helyezi

az almát, a körtét, a diót, a gesztenyét, a mogyorót, a mandulát, a birset, a naspolyát, a cseresznyét, a meggyet, a fügét, a szamócát, az egrest, a ribizlit, a szedret, az áfonyát, a somot, a málnát, a berkenyét, a vackort, az őszibarackot, a sárgát, a ringlót, a kékszilvát, és a ritkán, de akkor bőven termő gránátalmát, aki melléd ül,

húzódik hozzád, mert az estétől eltávolodik, néz,

mint madár, a bokor tövében elült apró madár, egy madár felé hajló bokor, egy bokrokkal körbenőtt domb, a mélyben lassúan kanyargó folyó, egy vízpartra lefutó horhos, egy sziget, egy füzekkel övezett nyárfaerdő, a ragyogó ég, egy rikoltásokkal kísért röptű, le-lezuhanó s meg-megemelkedő pacsirta, egy távolról indult, hozzád elért szél, egy valaha volt harangzúgás, amelyből csupán egyetlen hang marad, egy őz, amely mihelyst meglát, elszalad, egy gallyáról leperdülő, a széllel elinduló, de végül a földre leereszkedő, sárgával szélezett, félig zöld, félig veres levél, s egy, a riadt feketerigótól nem messze álló, félig megnőtt csertölgyfa, és a csöndbe takarózik be, a puhába, idegen még nagyon, vonzó,

bizonyos értelemben, ahogyan mozdulatlan marad,

aki nem kívánja a jelenlétet,

mint akinek ez adja,

mégis ez kínálja a meglétét,

nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg,

ha magyarázatra szorulna,

vagy ha nem,

77