Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
arra, hogy ugyanaz a személy - a konkrét történelmi konstellációtól függően - mindkét stratégia mellett elkötelezheti magát anélkül, hogy indítékainak erkölcsi tisztasága megkérdőjelezhető lenne. A történelemnek soha nincs olyan kitüntetett pillanata, amelyben benne élve, vagy amelyből visszatekintve az egyik vagy a másik irányú elköteleződés értelme akár igazolható, akár cáfolható lenne. Mint ahogyan nincs olyan egyéni cselekedet, amelynek következményei ne hárulnának át valamilyen közösségre, nem létezik olyan kollektív ítélet sem, amelynek felelőssége alól az egyén kivonhatná magát. A közügyekben hozott döntéseinknek nincs ’előzetes’ metafizikai értékfedezete, nincs semmiféle objektív igazsága, tudományosan igazolható értelme, „csupán” a személyes érzelmi és erkölcsi érdekeinken, értelmünk horizontján messze túlmutató egzisztenciális tétje van. Az ilyen térnek a vállalása vagy elutasítása mellett szólhatnak racionális érvek, de a végső döntést nem ezek fontolgatása, hanem a kockázatos kihívást elfogadó személy identitásigénye érleli meg. Ezek a végső döntések nem illeszkednek feltétlenül valaminő oksági összefüggésrendszerbe, de hatásukban mégis objektív valósággá: történelemmé állnak össze. V. 1848/49 leglényegesebb sajátossága, hogy olyan mélyen és szervesen összefonódott benne a politikum a szellemtörténeti folyamatokkal, aminőhöz hasonló jelenséggel se korábban, sem később nem találkozunk. Ezért minden eseménynek a maga társadalomtörténeti tartalmán messze túlmutató - léttörténeti, antropológiai és etikai - értelme és jelentősége van. Ismét Elabermas, illetőleg az ő koncepcióját továbbfejlesztő Pethő Bertalan fogalmi készletét használva úgy is jellemezhetjük ezt a különös konstellációt, hogy a történelmi-társadalmi létszerkezet funkcionálisan elkülönülő dimenziói - a Rendszer, az Életvilág, az Átélés és a Létet betöltő Hatalom - határfelületei hol beszakadnak, megnyílnak, hol egymásba türemkednek, s eközben valamennyi létszféra saját felségterületének kiterjesztésére tör. A politikai intézményrendszer táguló-tagolódó struktúrájában (független Minisztérium, népképviseleti országgyűlés) fokozódó intenzitással zajlik az Életvilág és a Rendszer küzdelme (egyfelől a polgári szabadságjogok kodifikálásának igénye, másfelől a császári-királyi hatalom konzerválásának kísérlete), de már elementáris erővel jelennek meg a bináris társadalomszerkezetet szétfeszítő tendenciák. A romantika projektje az Átélés belső dinamikáját fokozza végső - pszichikai és esztétikai - határaiig, mígnem áttörve azokon elfoglalja az Életvilágot, s maga is a Rendszer határaiba ütközik; e határok ’túlnanján’ (Pethő Bertalan) pedig már felsejlenek a Rendszer fölött szerveződő, ám azt tökéletesen átható Hatalom kontúrjai. Annak a Létet betöltő Hatalomnak a csíraformájáról van szó, amely majd csak a ’posztmodern’ globalizációban, illetőleg a Civilizátum létszerkezeti automatizmusaiban teljesedik ki, amelynek kórokozói azonban éppen a Habsburg birodalom Achilles-sarkának, a magyar királyság intézményének felsebzése révén szaporodhatnak el az európai politika érrendszerében. A talán merésznek tűnő állítás magyarázatra szorul. Jelképes értelmű a forradalmi magyar kormánynak a törekvése, hogy az uralkodó Bécsből Budára tegye át a székhelyét. Nem pusztán a magyar nemesség 46
