Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Géczi János: Viotti - Tél

seau megígéri a sötét szemaljúvá szomorodó, iparosi munkájához visszainduló, nikotintól keserű ízű csókot osztogató ifjúnak, ha belőle könyvek, mégpedig népszerű kiadványok szerzője válna, azokban sosem fog szerelmes levelet írni, meghagyja azt Viotti számára, kedves felkaroltjának, legyen a továbbiakban ő e fogalmazványok egyetlen készítője s nagymestere.

Mivel fellázad az Isten ellen, lázadását be is végzi. Öl.

A tükreivel, üvegeivel, kurtizánjaival és léhaságával nevezetes Velencéből hazafelé tartva, eredményesen bevégezve feladatát, közel a vámszabad trieszti területhez, szálláshelye mellett, Duino közelében agyonver egy büdös szagú jószágot. Naplemente sárgállik, alkonyat telepszik a vidékre, éppenséggel a tenger partján, s a nyers szikladarab, amelyre csöndben leül, üreget rejtett. Abban tartózkodik a bozontos szőrű, felálló fülű, kistermetű állat. Az a se nem kutya, se nem farkas, se nem róka. Amikor onnan elébe toppan, amikor a föld nyelőcsöve egyszer csak odaöklendezi, már üvölt. A magas partról, a kopasz szárú, bokorszerű növényzet közül ugyanazt a tengert láthatja, amelyet Viotti Mór, a borszínű vizet, és kellemetlen vonítással hívja falkatársait prédát keresni. Fiatal, óvatlan talán, nem észleli a mögötte ülő fiatal férfiút, s ez lesz a veszte. Egyeden kővel, egyetlen mozdulattal ütik le.

Cipőjével - mert csizmáját Velencében cipőre cseréli - alálöki a meredeken, a mélybe, ahol örvénylik és hosszan habzik a víz. A haboknak nincs idejük eloszlani, hullámokban érkezik utánpótlásuk, új és újabb habok keletkeznek. Némán. Mert se a szüntelen érkező hullámok, se a dolgát abbahagyni nem tudó habzás hangja nem érnek fel a meredek part tetejére, a sziklafal pereméig, ahol csupán a csenevész fákból egybeálló erdőt zúgatja a messzi vizek felől érkező, moszatszagú szél.

Emlékezetét a sakál gyomorfordító dögszagától hosszú ideig nem képes megszabadítani.- A szaga hagyján! A hangja elviselheteden. Nem embernek való.

Kitölti dühét, és nem emlékezik arra, amiért egypár pillanattal korábban dühöt érzett. Ebből a szempontból jó a természete.

Nem cipeli magával a bűn terhét.

Elfeledi.

Viotti érzékszerveivel sincs probléma.

Kitűnő, mondhatni, állati érzékekkel ajándékozta meg a magasságbelije. Senki nem tudja szemre, szagra, ízre, hallásra és tapintásra nála biztonságosabban meghatározni, milyen minőségű az a papír, amelyet elébe tesznek, milyen nyersanyagokból készül, milyen minőségű ártézi vízzel, milyen szakszerű munkáskezekkel forgatják, milyen szél szárítja, s milyen értékű a munkásokat irányító mester, aki a papiros előállítását vezéreli. Senki sem tudja nálánál jobban megmondani, a papír, amelyet eléje helyeznek, Bibliának való-e inkább, vagy orientalista utazó ponyván árusítandó széphistóriájának, kézzel festett térképnek, pecsétviaszt elfogadó okmánynak, okiratnak, vagy gonosztevőt bemutató hirdetménynek. Illetőleg nyolcadrét hajtott kötetnek, amelynek lapjairól ugyan dávidi zsoltárokat silabizál az olvasója, de hogy visszacsukja a borítót, megsimítja a borító dombormíves

75