Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Oláh János: Az éjféli gyors
Ifjabb Tarkó dühös volt az apjára, mért nem szökött el az országból, mért nem ment Nyugatra, mint a kollégái többsége, de az öreg nem hagyta magát, körömszakadtáig védte az igazát, még akkor is, amikor pedig már nyilvánvaló volt, hogy hiába. Jogom van itt maradni, rikácsolta rekedt, szivarrágta hangon, aminek ereje nem a tenyérnyi albérleti szobára volt méretezve, attól lehetett tartani, kihallatszik az utcára is. A felesége kétségbeesetten csillapította, de hiába. Majd meglátjuk, ki bírja tovább, ordított az öreg, én itt maradok, én nem mozdulok innen, nekem több jogom van ehhez az országhoz, mint ezeknek a ki tudja, honnan szalajtott interszoilistáknak... Ifjabb Tarkó modernebb felfogás híve volt, nem a céltalan, makacs ellenállást választotta. Alkalmazkodni akart, igen, alkalmazkodni mindenáron. Ezt tekintette életcéljának, hiszen csak így remélhette, hogy jut is valamire. Amikor sikerült megkaparintania ezt a hivatalt, semmit se tudott a faluról. Talán egyenesen ez volt az, amiért kinevezték. Nincsenek gátlásai, csengett vissza a fülébe a legfó'bb érv, ami mellette szólt. És igazuk volt a feletteseinek. Nem, gátlásai valóban nem voltak. Zsibongó bizonytalanság vette körül, amikor egy szál sovány disznóbőr aktatáskáját a hóna alatt szorongatva leszállt a vonatról. A nyirkos, alig kitakarított szobák úgy nyelték el, mint jogos zsákmányukat. Az alkalomhoz képest jól aludt. Túlságosan jól. Ugyancsak benne jártak már a délelőttben, amikor fölébredt. Lerúgta magáról az istállószagú lópokrócot, a szemét úgy-ahogy megcsapkodta egy kis hideg vízzel, aztán sietve felöltözött. Keresztülszelve a néptelen falut, hamar kijutott a határba. A pipacsok voltak, amikkel először szembe találta magát, az érő búzából kivirító pipacsok nyers vöröse és Teri. Teri illedelmesen előre köszönt neki, ahogy egy bácsinak szokás. Érdekes, nem bántotta most ez sem. Különben sem volt még annyira öreg, hogy ilyesmin fennakadjon. A lányhoz szegődött, elkísérte, akár egy régi ismerős. Teri hagyta. Ebédet vitt a mezőre a szüleinek. Nevetett. Lebegő, telhetetlen fény áradt nemcsak a tekintetéből, nemcsak a ruhája ráncaiból, nemcsak a csontja velejéből, a körülötte vibráló levegőből is, a közelléte valami különös, egyáltalán nem gyereklány bőréhez illő illatot lobbantott ki a szélből. Tarkó úgy helyezkedett, gondozatlan, szellőzetlen, az utazás cigarettafüstjében megpállott ruhájának ázottkutya-szaga, nehogy Teri orrába sodródjék. Állhatatosan haladt előre a megtalált nyomon. Csalafinta, rejtjeles kérdései nyomán öt perc múlva mindent tudott Teriről, és még egy beleegyező pillantást is kicsikart tőle arra vonatkozólag, hogy este, csarnokba menet, megvárhassa a kiserdei hídnál.- De egyedül gyere ám! - súgta a széltől makrancosán felágaskodó hajszálak közé, és mélyet szippantott a lány közelségének lucernaillatából, igaz, csak titkon, nehogy Teri észrevegye leheletének sípolásában a mohóságot, és idő előtt megriadjon tőle. Teri azonban nem félt. Nem, házasságról szó sem lehet, szögezte le magában Tarkó, amint e kellemes emlékek rajzását elhessentette magától. Erről az elhatározásról azonban nem akart beszélni Terinek. Nem gyávaságból. Hiszen néha egyenesen kedvét lelte benne, ha kertelés nélkül, durván a másik arcába vághatta vélt igazát, és kockázat nélkül megalázhatta vele. Másról volt szó. Meg akarta tartani azt a kellemes, lebegő érzést, amit a lány közelléte jelentett számára, mindaddig, amíg csak lehet. Orrodat áfonyaillat 64
