Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Oláh János: Az éjféli gyors
facsarja, cigányprímás hajlong, szekér kocog fél négykor a porrágta függöny mögött a kockaköveken, szélütött lámpás lebeg vele a piac felé. Beledöbbensz, hideg fővel mit el se kezdenél. Tarkó úgy képzelte, neki se könnyű, vagy talán éppen neki igazán nehéz. A töredékét se lehet tetten érni annak, ami az idegek zsibongó pályáin egyetlen pillanat orvén visszarémlik. Az események úgy peregnek ki e múlttal telített, csak látszatra közönyös jelenből, mint a varázsló kalapjából kendők, macskák, fakanalak, szalagok, galambok, diódarálók, üveggolyók, kalickába zárt kanárimadarak, teljességgel kiszámíthatatlanul. Tarkó is, s ez illett enyhe cinizmusához, idegenként fogadta a sors ilyetén fordulását, kissé elképedve, furcsálkodva, mintha semmi köze se volna hozzá, talán ezért nem esett nehezére megőrizni egyébként ugyancsak kétségbe vonható fölényét. Huszonéves fiatalsága önteltségét éppen csak most tolta félre, s így némileg szé- gyellte, milyen körmönfontan kerítette hatalmába a lányt, s hogy a külső körülmények is mind a kezére játszottak. Ugyanakkor tudta, mindez, vagy akár jóval több, magától is az ölébe hullhatott volna úgy, hogy a kisujját se kell mozdítania érte. Az ő hibája talán, hogy erre kényszerült: büdös parasztok présházaiban mézgás bort nyakalva s nyakaltatva, süppedt agyú, otromba vendégek kedvét lesve, bárgyú tréfáikon tettetett jó ízzel röhögve, leköpni való politikai kalandorságukat magasztalva, apró csalások, kicsinyes harácsolás útvesztőjében botladozva csikarni ki a szerencséjét? Nap mint nap egyszerű, csaknem írástudatlan embereket csapni be undorító mulatság akkor is, ha mindenki ezt várja tőled, s leginkább maguk a becsapottak. Azért nem vagyok közönséges szélhámos, gondolta. Valóban, köny- nyebben is napirendre térhetett volna mindezek fölött. De hát ilyen az én formám, húzta el a száját, mindennek a nehezét osztja rám a sors. Már nem bánta, hogy visszatartotta Terit. Némi mazochizmussal készült rá, hogy végigjátssza ezt az egész kutyakomédiát.- Mikor utazol? - kérdezte a lány a tekintetét keresve, de ő nem engedte, hogy a szemébe nézhessen, mintha valami titkolnivalója lett volna.- Az éjféli gyorssal - válaszolta. Ez volt az egyetlen gyorsvonat, ami még mindig megállt Örvényesen. A többi úgy húzott el az egyre kisebbre töpörödő állomás mellett, éppen csak fölvillantva az ablakra tapadt utasok arcát, mint egy huzat szárnyára kelt, leszakadt függöny rebbenése.- Magaddal viszel?- Úgyse enged az apád.- Nem kérdezem tőle. Ha akarod, ott leszek az állomáson! - Teri annyira türelmetlenül várta a férfi beleegyezését, hogy félreértette annak tétovázását. Szinte röpült feléje, karját a nyakába fonta, s ölelte, ölelte, de olyan szorosan, hogy Tarkónak a levegővétel gondot okozott. Kelletlenül fejtette le magáról a lányt, aki annyira megfeledkezett magáról, hogy a férfi zakójának a csomagolásban elpiszkolódott pókhálós hajtókáját csókolgatta.- Na, mit csinálsz - mondta szabadkozva Tarkó -, menj szépen haza, nehogy apád megneszeljen valamit, mert akkor aztán vége mindennek. Tudod jól, az öreg leveri a derekadat, de talán még az enyémet is - és nevetve kituszkolta Terit a szobából. Teri fölkapta az elvadult rózsabokrok alól az üres tejeskannát, és futva indult 65
