Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)
,Jöjjön gyorsan főhadnagy elvtárs! Valami Nagy Imre nevű beszél, aki most lett miniszterelnök és az egész kórház oda, meg vissza van tőle!” Ezt követően a londoni 6-3 alkalmával hallgattam rádiót, ugyanaz év novemberében. Még a Néphadsereg szerkesztőségében dolgoztam, és a legnagyobb terembe tömörülve izgultuk végig a mérkőzést. Külön kis büszkeség dagasztott, mert személyes ismerősömnek tudhattam Szepesi Györgyöt, a közvetítő riportert. A Karolina úton ismerkedtünk össze, ahol három hónapos, bentlakásos, központi pártiskolán voltunk ötvenben, húszéves koromban. El is dicsekedtem vele katonatársaimnak. A következő angol-magyart, a 7-1-et, nem rádión hallgattam, hanem a helyszínen, a Népstadionban láttam. Nem voltam nagy labdarúgó-rajongó, inkább azért vettem jegyet, mert hírlett, hogy Grosics Gyula helyére beáll majd védeni Gellér Sándor, aki az aranycsapat tartalékkapusa volt. Gyerekkorunkban ő is Püspökladányban élt, és gyakorta rúgtuk együtt a rongylabdát. (A 77. percben be is állt és részese lehetett a csapat diadalának.) Ezzel az emlékemmel meg a sofőrnek dicsekedtem el - most. Tudatosan tettem és jól tettem, hogy társalgást kezdeményeztem vele. Egész tartásából, iménti, enyhén rekedtes hangjából éreztem, hogy bosszús lett, amiért kibújtam Dimitrovgráddal kapcsolatos elképzelései hálójából. Elnézést kérőnek foghatta fel beszélgető hajlandóságomat. Ráadásul a téma is adekvátan, sőt, pompásan szolgálta célomat, vagyis az ő megbékülését. Kiderült, hogy alapos ismerője a témának és rengeteg a mondanivalója róla. Fintorgott a tolmácsnő, de fordította a sofőr hangos és lelkes szavait, amelyek a magyar labdarúgás dicsőségéről szóltak. Tudta az aranycsapat felállását, ismerte a neveket. Tudta, hogy az angolok után legyőztük a svédeket, románokat, jugoszlávokat, franciákat, olaszokat. Tudta, hogy ötvenkettőben olimpiát nyertek futballistáink Helsinkiben. És tudta, hogy két évvel ezelőtt, 1954 augusztusában, a svájci világbajnokságon, legyőztük a brazilokat, uruguayiakat, de kikaptunk a nyugatnémetektől. Csak másodiknak járó díjat vehettünk át.- Azt mondom önnek drugare Csakk, hogy az a vereség az egész szocialista világ tragédiája volt! Bólintottam. Hosszan bólogattunk, a tolmácsnő meg felfrissítette ajakán a rúzst. A „tragédia” magyar változatára úgy emlékeztem, akár egy bűvészmutatványra, aminek a technikája titok maradt számomra, de a látvány baljós érzéseket villantott fel bennem. Erről természetesen semmit nem mondtam a sofőrnek. Nem avattam bele, hogy ott voltam a Blaha Lujza téren, ahová dühös tízezrek gyülekeztek a bukott csapat hazatértének délutánján. Azt a jelszót kiabálták, hogy vesszen Sebes, a csapatkapitány. De bezúzták a körúti sportfogadási iroda kirakatát is, amelyet a kedvenc játékosok fényképei díszítettek. Szabad Népből sodort fáklyák százai lobbantak az estébe hajló ég alatt. A kezdetben tétova rendőrség oszlatott, letartóztatott. Elvittek egy fiatalembert, aki táblát emelt melle magasáig. Kézzel írva, az állt a táblán: Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera. Közelemben ámuldozó, művelt ismerős mondta, hogy ezek II. Rákóczi Ferenc 1703-as kiáltványának elhíresült, kezdő szavai és szótári jelentésük az, hogy újra 46
