Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)

felfakadnak a nemes magyar nemzet sebei. S mintha neki is fájna, felkiáltott: „De miképpen jön ez most ide?” Széttárta karjait és úgy nézett rám, mintha tőlem várna választ arra a még riadtabb kérdésére, hogy „És egyáltalán, mi ez az egész?”.

Motoszkált bennem egy lehetséges válasz, de magam is megijedtem tőle és nem szóltam róla.

Arra gondoltam akkor, ott, a Blahán, a Szabad Nép székház körül őrjöngő tömeggel sodródva, hogy itt megmutatta magát valami, aminek látszólag nincs köze a politikához, holott halálos szorítással kötődik hozzá. Éppen torz volta miatt különös és félelmetes jellegű. Kívül sportőrület, de a feszültség igazi forrása más, mint a futball.

Pánem et circenzész. Kenyeret és cirkuszt. Ezt követelte a római nép a császárságtól a gazdasági züllés idején. Amióta ismert a recept, minden hatalom kipróbálja több-kevesebb sikerrel. Magyarországon is működött, mint szelep, amelyen a feszültségek nagyobb bajok nélkül levezetődtek. Pótszer volt, ami az élet izgalmas kalandját álizgalmakkal helyettesítette.

Ügyesen használta a kommunista vezetés a sportágakban és a sportolókban rejlő lehetőségeket. Meg némiképp erkölcstelenül. Hivatalosan amatőrök voltak az úgynevezett élsportolók, a valóságban viszont jól fizetett professzionisták voltak, akik megannyi kiváltságuk mellé azt a mindenki által vágyott, de alig elérhető lehetőséget is megkapták, hogy a nyugati világ országaiba utazgathattak.

Sportsikerekkel fizettek, s a rajongók hálásak voltak. Nemzeti hősökké emelkedtek vívók, úszók, tornászok, bokszolok, atléták.

Legnépszerűbbé, leginkább körülrajongottá lett a labdarúgás. Azon belül is különlegesen magasba emelkedett Puskás Ferenc, a kapitány.

Öt szintén személyes ismerősként hoztam szóba bolgár sofőrünknek, aki már- már üdvözülten figyelte a Róla mondott szavaimat.- Egymás mellett volt a törzsasztalunk - mondtam neki. - Ugyanabba a presz- szóba jártunk.

Ebből annyi volt igaz, hogy a Nemzeti nevű, körúti eszpresszóba éppen akkor jött be egy alkalommal, amikor én is ott voltam. Én mindennapos vendég voltam. A környéken működő szerkesztőségekből áradtak ide az újságírók, de felkapott helye volt félvilági művészeknek, aranyifjaknak, aranylányoknak - általában.

Hangulatos helyiség volt, s még inkább felpezsdült, amikor belépett „Öcsi” - az őt övezők rajától kísérve. Ráismertem és nem vettem le róla a szemem, amíg a presszóban tartózkodott.

Gyönyörű emberpéldánynak láttam abban az értelemben, ahogyan szép, sőt magával ragadó a Természet kiegyensúlyozottsága. Olyan személyiség, aki azsúr- ban van önmagával és a világgal. A kényes egyensúlynak ezt az öröklétét, a labdarúgásban mutatott teljesítmény és a vele párosuló természetes intelligencia működtetése garantálták. Annak az embernek a létét példázta, aki tudatában van, hogy annyit kap, amennyit ad. Nincs követelése és nincs adóssága. A jó közér- zetűek egészséges önbizalma, méltósága, derűje sugárzott róla s ezek eredményeképpen elvarázsoltan örült és derült mindenki, aki az ő örömének és derűjének a fénykörébe került.

Amikor elment udvaroncaival, csönd lett, mintha becsukták volna az ablakot. Es homály is lett, mint amikor lecsavartuk otthon a petróleumlámpát.

47