Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok
magyar hangverset 1964-ben közöltem Sánta vasárnap című könyvemben. Az utóbbi évtizedekben a hangvers valós tényezője lett a magyar irodalomnak. Egy kicsivel megint gazdagabbak lettünk. Papnője a nemzetközileg ismert és elismert Ladik Katalin, aki a dúsított hangvers-formának: az értelem-változtató komplex hanghatásoknak, a szólamként megjelenő, az üzenethez rokonítható, a mű végére az üzenettel azonosuló hangeffektusoknak a mestere. Szkárosi Endre szintén nemzetközileg ismert hangköltő. Az ő pályája mentén találkozunk a legtöbb hangvers- idommal: fónikus (a fonémáig leegyszerűsített), permutációs, rétegezett és vegyes- hangverssel, valamint hangörvénnyel. A Magyar Műhely triásza is számos hangverset alkotott, Bujdosó Alpár saját performanszainak kísérőjeként, Nagy Pál úgyszintén, de önálló darabjai is vannak: Kötelesse'ge(m) teljesítése közben, Orfeusz Cele- beszen, Alfa! alfa! Szilágyi Ákos és fe Lugossy László hangverseire a versszövegek fónikus dúsítása, konnotatív eltérítése a jellemző. Kelényi Béla, Tóth Gábor és Galántai György a legegyszerűbb hangeffektusokat felhasználva hoznak létre fónikus és afonémikus vers-szerkezetet. Petőcz András is több szerkezet-típust művel: darabjainak formája a dúsítottól az ismétlőn át a szöveges-ritmikus hangversig terjed. A nyolcvanas években Hangár címmel egy rövid életű, Hollandiában kiadott magyar hangköltészeti folyóirat is létezett, amelyet Császár László és Kardos Tiborc szerkesztett. Az ántivilágban a piros zászlós kocsikísérők megállították az állomás előtt az új műfajoktól terhes szerelvényeket. Mert mások voltak. (Fényűzőek? - kötve hiszem. Idegenek?) Emlékszem, milyen meglepetés volt számomra a hatvanas évek közepén, Göteborgból Oslóba utazván, a skandináv vonat: a kocsiban szabadon mozgatható, kényelmes karosszékek, az ajtó melletti polcon található kancsóban az ivóvíz és hozzá a poharak. Az irodalmi műfajok egyike sem kényelmesebb a másiknál, az új sem a réginél. A költészet soha nem kényelmes! - ám lehet kívánatos, lehet jóleső. A terebélyesedő állomás harmadik távoli vágánya az irodalmi performanszé. A performansz olyan mű, amely látványhoz, hanghoz, időhöz és az alkotó személyes jelenlétéhez van kötve, s amely teljes azonossággal megismételhetetlen. Az elsők között, még a hatvanas években, Erdély Miklós élt vele. Kimondottan irodalmi performansszal a nyolcvanas évek elejétől ismerkedhet meg a magyar közönség. Gyorsan terebélyesedő alkotó-táborából emeljük ki Tóth Gábort, a költészet művelése közben felmerülő fizikai nehézségeket utolérhetetlenül előadó, nemzetközileg jól ismert performert, Szkárosi Endrét, a hard-rockot költőiesítő poétát, Szombathy Bálintot, valamint az írásvetítővel műfajt teremtő Nagy Pált, Bujdosó Alpárt, Székely Ákost, a fesztiválszervező Juhász R. Józsefet, aki az elmúlt évtizedekben Franciaországtól Mexikóig, Spanyolországtól Kanadáig öregbítette a magyar irodalmi performansz jó hírét, a Párizsban gyakran fellépő Molnár Katalint, Mészáros Ottót, Cselényi Bélát, Németh Péter Mikolát, Lipcsey Emőkét, fenyvesi Tóth Árpádot, és a performerként is előkelő Ladik Katalint stb. stb. Még két sínem van hátra: a távoli negyedik és ötödik vágány. Irodalmunk hallatlan gazdagodását az előző sínpárokon a bőség jellemezte: művek és alkotók sokasága. A negyediken és ötödiken az újdonságban rejlik az érték: a negyediken a videón kreált, az ötödiken a számítógépen létrehozott irodalmi művek. A videó szövegközpontú használata a nyolcvanas évek elejétől van jelen magyar világunkban. A videóval alkotott irodalmi mű valósága áttevődik a papírról a tele36
