Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok

jelenleg a legmagasabb helyet foglalja el (Tandori Dezső, Marsall László, Oravecz Imre).

Az állomásépülettől távolabb eső új vágányok - ameddig alig-alig merészkedik el a közönség - ismeretlen műfajokat képviselő vonatot fogadnak. Az undergrund kultúrában már a hetvenes évek elején, egyszerre több helyen érzékelhető volt a holtpontról való kimozdulás: Halász Péter-Bálint István szobaszínháza, Galántai bogiári kápolnája, az Új Symposion be nem engedett közleményei, a Magyar Műhely különszámai, Erdély Miklós és Szentjóby Tamás happeningjei. Minden új vágány a gazdagodás jele, ugye! A kezdet kezdete, amikor a váltókezelő nem minden szerelvényt térít holtvágányra a nyilvánosság elől. Az ácsorgó balek annakidején elsőnek a konceptesek szerelvényét vehette észre. Még a hetvenes években - az ütközőink közé szorított másfél évtized előtt - Erdély Miklós „lejjebb kell kezdeni” költeményét, amely addig merül, amíg hely van az oldalon, Szentjóby Tamás átadnék megegyezés szerinti áron’’’ című Skoda-alkatrészeket kínáló felsorolását; Tandori Dezső „Posztumusz játékszelvény ét", Molnár Gergely naplóját stb.

Járni tanuló gyermekkoromnak a tokaji pályaudvar volt a világ szélte-hossza és keresztje: a sínek tengelye mentén az állomásépülettől a raktár végéig - és arra merőlegesen: a hegyfalon színes kavicsból kirakott Magyarországtól a Feierstein sörözőig. Nyár végén a kecskecsecsű szőlő volt a sláger, télen a meleg mozdonyok. A csúcs, a gyönyörűség a sínautó volt, a vasúti tündérek hintója, mely egyszer-egy- szer megjelent a tokaji állomáson. Olyan volt, mint az ékszer, ékszerként beszéltek róla az asszonyok, ékszerként csodálták és templomi áhítattal tömjénezték eleganciáját. De engem most az új vágányok foglalkoztatnak. Az irodalom új vágányai. Az elmúlt évtizedekben befutott új műfajok, és az a szellemi gazdagodás, amivel megajándékoztak bennünket.

Elsőnek a hetvenes évek közepétől mind gyakrabban felbukkanó rendhagyó irodalmi műveket kell megemlítenem. A vizuális költeményeket. A század első harmadában már jelen voltak Kassák Lajos, Moholy Nagy László, Tamkó Sirató Károly jóvoltából, de gondot jelentett a befogadásuk, és követőik sem nagyon akadtak. A hetvenes években új hajtás fakadt, amelynek némi köze volt ugyan a hazai előzményekhez, de mércéje a nyugati kortárs irodalom vizualitása volt. A vonatkozási pontok a német konkrét költők voltak, a lettristák, a Noigandres- csoport, lan Hamilton Finnlay, Eugen Gomringer, Pierre Garnier és még sokan mások. Az elején tétovázva, a formával többnyire hadilábon állva, de fontosságát ösztönösen megérezve lépegettek, költögettek az alkotók. A befogadás ma már korántsem olyan reménytelen, mint tizenöt évvel ezelőtt. Az utóbbi évtizedekben nemcsak a Magyar Műhely közölt képverseket, fellelhetők voltak a Kortárs, a Magyar Napló, az Argus lapjain stb. is. Jelentős költői teljesítményről tanúskodó könyvek, vizuális albumok láttak napvilágot.

Az állomás második távoli vágányán a hangvers áll. Ezen a műfajon belül magyar előzményekről aligha beszélhetünk. Általános története egy korai, a mű végleges rögzítését még nélkülöző, az ötvenes évek közepéig terjedő periódusra és egy - a magnetofonok megjelenésétől számított - újabb korira osztható. Az első szakasz legismertebb darabja Kurt Schwitters Ursonate című műve, a második szakaszból különböző irányzatok jelzéseként Henri Chopin, Bemard Heidsieck, Larry Wendt, Charles Amirkhanian nevét említem. A Pogány ritmusok című első

35