Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok

övező tisztelet máig ható folytonossága, amit az is megerősített, hogy Cs. Szabó a lehető legtermészetesebben vette a lapot. Ettől kezdve én is Mesternek szólítottam Laci bácsit, ami igen furcsa érzést keltett bennem, nevezetesen azt, hogy ez netán azt jelentheti, mivel ő elfogadta megszólításomat, költőként ezentúl én is benne vagyok (legalábbis külsőségekben) a magyar irodalomban. Lám-lám, milyen kis apróság ébreszti fel az emberben a hiúságot. A lőveni magyar kollégium egy belgiumi autós kirándulást ajándékozott Cs. Szabónak, melyre, hogy kísérete is legyen a nagy embernek, beszervezték Készéi Pistát és engem is. Cs. Szabó László a vezető mellett, mi Pistával, ketten, a hátsó ülésen foglaltunk helyet. A namuri várban tátott szájjal hallgattuk a mester mindenre kiterjedő minielőadásait, holott ő is ugyanúgy először járt ott, mint mi.

Pista nagyon nehezen birkózott meg az egyetemi munkával, ráadásul nem volt hajlandó alkalmazkodni az adottságokhoz. Jellemző eset, amikor magyarból vizsgázott (mert tárgyai sorába felvette a magyart is), eredményhirdetéskor vitatkozni kezdett a professzorral, hogy ő nem tizenkilenc és feles osztályzatot érdemel, hanem húszra húszast, hiszen ő jobban tud magyarul, és jobban ismeri a magyar irodalmat, mint maga a professzor. Elvesztette ösztöndíját, az egyetemtől való kényszerű távozását követően gyári munkás lett belőle. Végül Imre öccsével elhatározták, hogy áttelepednek Liége-be, ahol egyik barátom szenátor apja újabb ösztöndíjat szerzett Pistának, Imre pedig elhelyezkedett egy pénzváltó hivatalban, olyan feltételekkel, hogy egyetemre is járhatott mellette.

Liége-ben nagyon közel laktunk egymáshoz, sokszor összejöttünk, vitatkoztunk, olvastunk, verseket mutogattunk egymásnak. Közben Pistát a szenátor fiának kimondottan szép felesége paplanos védőszárnyai alá vette (általában Pistával szemben a nőkben mindig felülkerekedett az anyai ösztön), ami nagyon zavart engem, mivel a jótékony szenátor fia rendületlenül jó barátom volt. Ma is az. Amikor Pista januárban megkapta az egész egyetemi évre szóló ösztöndíját, attól kezdve, mindenféle nehézségekre hivatkozva, nem látogatta többé az egyetemi előadásokat.

1961 őszén átköltöztem Párizsba. Nem sokkal utána Pista is Párizsban kötött ki, méghozzá az én átmenetileg nem használt cselédszobámban a rue Marie-Davy- ben. Egyszer a szomszéd szoba lakója, Parancs János arra lett figyelmes, hogy Pista arcán kiütések jelentek meg. Félvén, hogy valami ragályos betegségről, netán gatyabajról van szó, elvitte Pistát orvoshoz, aki mindenekelőtt kikérdezte, mit eszik reggel? - egy adag joghurtot. Délben? - egy adag joghurtot. Este? - egy adag joghurtot. Hát itt a baj! Vitaminhiány. Tessék rendesen enni, zöldet, húsfélét, stb. Három nap alatt rendbe jött Pista.

Egy idő után katolikus vonalon egy jómódú, idős, vak hölgy a latin negyedben adott ki neki egy padlásszobát. Lakbér helyett ő járt bevásárolni a hölgynek. Ekkor abból élt, hogy a szemétládákból összeszedte a beváltható üvegeket, valamint abból, hogy elment a vásárcsarnokba, s összeszedte a felhasználható, alig sérült, eldobott gyümölcsöt, banánt, paradicsomot, narancsot. Ebben az időben már sokat ivott, persze nem a saját pénzén, mert neki az nem volt, hanem a barátokén. Egy nyári ivászat után két magyar szobrásszal sétált, a latin negyedben, s arról vitatkoztak, hogy az emberiség jó-e vagy rossz. Pista váltig állította, hogy jó. Olyannyira, hogy akár tűzbe is teszi a kezét az emberiségért. A két szobrász, mond32