Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Gál József: Horváth János, a sorsfestő

GÁL ) Ó Z S E F

Horváth János, a sorsfestő

TALÁLKOZÁSOK A 80 ÉVES FESTŐMŰVÉSSZEL

A halk szavú, fegyelmezett, visszahúzódó emberek közé tartozik. Nem kenyere a hangoskodás. Igazát soha nem hangerővel akarja bizonygatni. Több évtizede ismerem, de még nem hallottam fölemelt hangon szólni, feszültségét lendületes vonalú rajzai vezetik le. Szerénységére jellemző, hogy sok ezer hasonló nevű embertől sem különbözteti meg magát. Pedig megtehette, talán meg is kellett volna tennie legalább egy betűvel vagy szülőfaluja nevének fölvételével, hogy hasonló nevű művésztársaitól megkülönböztesse magát. (A Kortárs magyar művészeti lexikonban hárman alkotnak ezen a néven. Ki tudja még rajtuk kívül menynyien, akiknek nem jutott hely ebben a lexikonban.) Visszafogottsága tükröződik a színvilágában is.

Horváth János egy, a XX. századdal eltűnő életforma festője. Képein, rajzain elsősorban az egykori falusi életforma jegyeit emeli át a művészet világába. Képein búcsúzik ettől a szeretett, de eltűnő világától, mielőtt ez az életforma is végképp elmerül a történelem forgatagában. Horváth János képei magas esztétikai értékei mellett fontos dokumentumai a XX. századi magyar falusi életformának, a hazai tájaknak is.

Egyik legjobb ismerője, Várkonyi György így jellemzi művészetét: „Festészetének férfias karaktere, utánozhatatlanul fanyar ízei erőteljes drámai érzékkel párosulnak. A dráma képi megjelenítése érdekében nem használ harsány színeket, nem alkalmaz tolakodó gesztusokat. Az épp kellő helyen és mértékben megpendülő irónia révén biztonsággal tartja távol a patetikus hangot. Rajza egyszerű, lapidáris, ecsetkezelése nagyvonalú, temperaszínei a quattrocento festők koloritjához hasonlóan mértéktartók... az eszköztár redukciója a drámai kifejezés gazdagodásával jár... a legerőteljesebb (pasztell tájképek) lapokon alig találunk megragadható, konkrét motívumokat, de a kép mégsem oldódik fel valamiféle impresszionisztikus atmoszféra festésben. Ködlő foltok, fojtottan izzó színek rétegei mögött gyakorta sejlik föl a megnevezhetetlen tragédia, emberé, állaté, tájé együttesen. ”

Munkásságát számos elismerés kíséri: Pannónia Biennálék és Vas megyei pályázatok díjai, hódmezővásárhelyi kiállítások nívódíjai, Káplár Miklós és Boromissza Tibor emlékplakettek, MSZOSZ művészeti díj, a Hatvani Tájképfestészeti Bien- nálé ezüstdiplomája, városi és megyei életműdíjak, Vas Megyéért, Kiemelkedő Kulturális Tevékenységért.

1930. április 29-én született a szlovákiai Oroszváron. Gyerekkorában, házuk kertjéből látta a pozsonyi várat. Dédapja és nagyapja is juhász volt. Apja már a győri Cardo gyár munkásaként ment nyugdíjba. 1935-ben Győrbe költöztek. Az elemi iskola alsó osztályait itt végezte el, aztán polgáriban, majd négy év után a város

14