Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban

azzal, amivel mesterének, a politikus-költőnek számolnia kellett: ha opponál, rendkívüli tekintélye miatt a többség átbillenhet az ő oldalára, s akkor a katasztrofális következmények mérheteden személyes felelősségét veszi magára. S mert a lázadó tanítvány ezt a kockázatot - távol lévén az ülésteremtől - nem is láthatja, fogadjuk el a versét ihlető emberi-költői intenciót, mely szerint semmilyen külső kényszer semmilyen reálpolitikai követelmény, semmiféle alkupozíció nem indokolhatja, hogy egy politikai közösség ne őrizze, s ne örökítse át szuverenitásának igényét a cselekvésképtelenség állapotában is.

Az a végszó, amivel Petőfi lezárja a Vörösmarty verse nyomán kialakuló heves sajtó-polémiát - „Én önmagámmal akarok békében élni, nem a világgal!'’'’ - a ’posztromantikus’ fordulat első határozott jele. Különösen tanulságos ez a záró szentencia, ha az azt megelőző mondatok kontextusában olvassuk. A Vörösmartynak címzett hírlapi válasz (a nagy költő szintén újságban publikált cikkére) így szól: „Különben, amit ő gondol, én is azt gondolom, hogy t.i. e toliharc nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha ellenkezőleg lenne is, nemcsak ővele, hanem akárkivel szemben a föld hátán, mindig kimondanám szabadon meggyőződésemet. Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésem mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam enmagamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal.”

Míg a romantikus személyiség mindent egy lapra tesz fel, s kockázatos vállalkozásainak evilági kudarca esetén a transzcendencia mentőövébe - adott esetben a ’mártírhalál’ eszméjébe - kapaszkodik, a romantikus attitűd történelmi karrierjének vége van, amikor a közösség ügyével elkötelezett individuum kettős könyvelésbe kezd. Az egyik számlán a köz javáért folytatott küzdelem mindenkori állását vezeti, a másikon az önnön üdvét: békéjét, boldogságát, személyisége integritását, erkölcsi szuverenitását szolgáló ’tételeket’ regisztrálja. Ennek a ’kettős könyvelésnek’, s az azt motiváló súlyos érzelmi krízisnek drámai dokumentumaival találkozhatunk azokban a levelekben, amelyeket Petőfi a szabadságharc idején ír a barátaihoz - elsősorban Arany Jánoshoz -, s ezek az életrajz felől is igazolják a ’posztromantikus fordulat’ tényét. Azt az ellentmondást, ami költőnknek a mártírhalálra való elszántsága és önmagával való megbékélésének: a „békében élni” vágya között feszül, itt feloldja a nyílt levél heves retorikája, de az életmű kontextusa arra figyelmeztet, hogy az nem pillanatnyi kedélyállapotból, hanem a romantikus alkat mély disszonanciájából fakad. Ne feledjük: ugyanaz a költő akart „meghalni az emberiség javáért”, aki leírta ezeket a sorokat is: „Miért tanultam? Mért nem maradék/ Földmívelő, aminek szánt az ég?/.../ Volnék földmíves, vagy volnék juhász!/ Ki messze, kint a pusztákon tanyáz”; és ugyanaz a Petőfi, aki majd 1849 júliusában elindul meghalni az erdélyi harctérre, néhány nappal korábban ezt írja Mezőberényből Arany Jánosnak: „családommal együtt ide a békési magányba bújdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak a küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.”

Ez sem költői szerepjáték, hanem a modern individuum (az Átélés-Alany) legsúlyosabb etikai dilemmájával való szembesülés. Pethő Bertalant idézem: „Az ignorancia a potencionális tudat fejlődése ellen hat. Hanyagolás, >tudni-se-aka37