Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
rok-róla< attitűd, mellőzés, érdektelenség az ignorancia gyakori megjelenési formája. A potencionálisan teljesedő tudat a Modern vonulatában abszolút rangra pályázik. Jogot formál az igazságra, önmaga igazára, és amin nem hatolhat át, vagy ami ellenáll neki, az szerinte ’hamis tudat’. Az ignorancia a modern vonatkozásában jellemhiba vagy gyengeelméjűség. Posztmodem fordulat akkor következik be, amikor ezek a funkciók visszájukra fordulnak. /.../ ’Igazi’ és ’hamis’ tudat nincs többé, hanem ’belebonyolódás’ és ’kiszállás’ dimenziójában vesznek fel értéket a tudati aktusok.” Azt a jelenséget, amelyet Pethő Bertalan a modern/posztmodern fordulataként ír le, én - ahhoz hasonlóan, ahogy a ’sunyiság’, őszíntétlenség’, kétszínűség’ tüneteit értelmeztem - ezúttal is korábbra datálom: a romantika modernen belüli krízisét vélem ebben is felfedezni. III. Fontos látnunk a posztromantikus fordulatot részben indokoló, részben lehetővé tévő politikatörténeti és (erkölcs-)szociológiai feltételek magyar sajátosságát! A királyokhoz c. versét értelmező cikkére emlékeztetve mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy 1848-ban Petőfi olyan rendszer-formáló világtörténelmi folyamatok sodrását érzékeli, amelyeknek kimenetele független az egyén magatartásától. („A monarchia Európában vége felé jár: a mindenható isten sem mentheti meg többé.”) Tudomásul venni a változások elkerülhetetlenségét, ugyanakkor a szuverén alkalmazkodás lehetősége védelmében mérsékelni azok ütemét - egyszerre magyar érdek. („Azonban a monarchiának van még jövője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá...”) A hatalmi struktúra (a Rendszer) egyetlen forradalmi aktussal történő megváltoztatása - királyságból respublika - csak akkor lehetne mindenek fölött álló cél, ha ezen állna vagy bukna a negyed százados reformpolitika vívmányainak a sorsa. Petőfi azonban tisztában van vele, hogy míg egy okos, jó kompromisszum megmentheti ezeket a vívmányokat, a radikális fordulat kikényszerítése végzetes következményű lehet. A királyokhoz és a Vörösmartyhoz c. versek, s azok publicisztikai ’járulékai’ tanúsága szerint a politikai költészet nem maradhat belül a lírai szerepformálás esztétikai játékterén. Két irányban is áttöri annak határait: behatol a történelmi világba, és függelmi viszonyt teremt az a lírai alany, illetőleg életrajzi én között. Mindkét irányú határsértésnek etikai konzekvenciái vannak. Goethe még elháríthatta a vádat, mely szerint ő maga lett volna az oka, hogy Werthere példáját követve számos ifjú olvasója menekült az öngyilkosságba, de a költőt, aki verseivel radikalizálja a közhangulatot, művészi szabadsága nem mentesíti ’tettének’ következményei alól. Az a kisebbik kockázat, hogy a cél, az ügy, ami mellett elkötelezi magát, politikailag igazolható-e. Minden passzív állásfoglalásnak is van erkölcsi tétje, s ha ez a művész esetében súlyosabb is az ádagemberénél, nem hasonlítható az aktív szerepvállalás felelősségének mértékéhez. A döntő kérdés az, hogy a kollektív tudat - és a kollektív tudatalatti - milyen tartalmait: miféle hajlamokat, indulatokat, előítéleteket hoz működésbe célja eléréséhez. Hangsúlyozottan modern problémáról van szó. Egy konszolidált társadalom - amilyen a rendi társadalom is volt - működését kritikus helyzetekben is tradicionális elvek és önkorrekciós mechanizmusok szabályozzák, s ezek között, miként láthattuk, kitüntetett szerepe van az erőszak-ideológiáknak, s az általuk ellenőrzött 38
