Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet

goztatásához is nagy szükség van jó tüdőre. De a levegőt kormányzó belső szervek, a hangadást és formálást befolyásoló tágabb testtájak érzeteire is. Hogy mennyire, azt a már „automatizáltan” beszélő felnőtt, de még a nyelvész se képes valódi jelentőségében fölbecsülni. Különösen hangzik, de igaz: a beszédben kooperáló, „beszédszerveken túli” testtájak hangképzési munkájára vonatkozólag nincsenek kutatások! Gondoljunk csak bele, hogy mit tart számon a nyelvészet az ún. „beszédszervek” fogalmán? Vajon a nyakizmainkat, fejmozgató inainkat, a mellkas külső és belső részleteit, kar- és bát- izom-kötegeinket, sőt lábizomzatunkat számon tartjuk-e köztük? „Egész testtel”, ahogyan ilyenkor csak a gyerek tud sírni, a fegyelmezett felnőtt már „nem szokott”. Ez a sírásfajta nem csak „erősíti” a tüdőt, de „regisztereinek” érzetét is kialakítja a gyermekben. Egyúttal „érzettérképet” szerez arról is, hogy testhangszere akár legtávolabbi tájainak milyen szerepe van és lehet a különböző erejű és magasságú hangadásban, későbbi nyelvi működései lehetőség-skáláján. Ezzel az értelmes beszédhez szükséges értelmes hangadás belső testfeltételeihez értünk.

Az értelmes hang

Először is szögezzük le: az értelmes gyermeki hangadás az, amikor a gyermek tapasztalatijelentéseket tulajdonít a hangoknak. Ebben az anyanyelvi egyedfejlődési korszakban a gyermek nem „közmegegyezés-képes”. Saussure és pozitivista követői ez ügyben is az ökörhibát vétik. A gyermek által tulajdonított hangjelentések ugyanis már a hangjelek szintjén sem önkényesek, ahogy a civilizációs nyelvi jelek egy szűk körét leszámítva a nyelvi jelek egyetlen szintjén sem azok. Az értelmes hangadás hosszú és nagyon fáradságos út eredménye. Ez némi egyszerűsítéssel szólva kicsit hasonlít a hangszeres zenetanulásához, amikor előbb a hangszerrel ismerkedünk, hogy aztán zeneileg értelmes hangokat, hangsorokat, zenei üzeneteket produkálhassunk rajta. A hatalmas különbségekre tán elég itt azzal utalni, hogy zenetanuláskor már vannak „zeneifogalmaink”-, jobbára már tudjuk a zenei hangok nevét, őket esetleg föl is ismerjük, ha egyenként lejátsszák nekünk, vagy saját hangunkon produkálni is tudjuk valamennyit. Hisz egy hangszeren ekkorra már remekül játszunk. Es ez a testünk. De nemcsak a testhangszert uralja már a zenetanuló, hanem a testzenét is, amely az ekkorra már lényegi dimenzióiban elsajátított anyanyelv értelmes zenéje. Igaz, messze bonyolultabb kódrendszerekbe zárva, mint akármely öt- vagy hétfokú dallam. Hiszen a nyelvek zöme legalább húszon- vagy harminc- egynehány fokú. Ennyi bennük az értelmes beszédhang.

Szeretném külön hangsúlyozni az „értelmes beszédhang” fogalmát. Míg ugyanis a pozitivista nyelvészet elvitatja a hangtól a jelentést, a nyitni próbálkozó prekon- cepciós irányzatok képviselői is csak valamiféle „hangjelleg”-et mernek tulajdonítani neki. Szemben a Czuczor-Fogarasi-féle „gyökhang”-fogalommal, ami szintén csak egy kitüntetett, szűkebb hangzókörnek jár. Ahogy azonban a zenében sincsenek „szerepkör és jelentés nélküli” hangok, ilyenek a nyelvben sincsenek. Minden anyanyelvnek valamennyi létező hanga értelmes hang, ha úgy tetszik, gyökhang. Ilyenként mindegyik nyelvi jelentéssel bír, amely természetesen nem tévesztendő össze sem a szöveg, sem a mondat, sem a szó, sem pedig az értelmes szórészek jelentéseivel, mint ahogyan ezek a (jobbára) szerkesztett jelentések is világosan különböznek egymástól.

160