Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
és lelki szép, aminek megérzésére az anya által válunk képessé. Öt tiszteli minden kultúra, köztük is különösképp a magyar. Őt tette Isten-szülővé a hit, legfőképp a keresztény. A „pozitív” tudományt minősíti, hogy mindebből mit se (volt) képes és hajlandó mindmáig megragadni. Pedig pozitivistáinknak is anya ad(ott) enni és in ni. Közülük is sokan szólították azt az asszonyt úgy, ahogy a nyelvi fejlődésben előrehaladó magyar csecsemők egyik fele: ,/lna”. Vagy úgy, ahogy a másik: ,/íny!” Az anyai test nedveivel adja át mindünknek az éltető táji anyagokat. Annyi, de annyi (s még sokszor ennyi) élményünk tapaszt hozzája, mint az enytt Nem véletlen, hogy a magyarban a N hordozza ezt az alapvető tapadásjelentést, és leginkább éppen a nó'/-né meg az én szavakban, tömérdek hasonló mellett. Csak szét kell nézni a többi nyelvben is: lokalitásképzők, hely, ráirányulás-jelentések (elöl vagy hátul magánhangzóval) tömegét leljük mindenfelé. A „nemzetközi csecsemők” másik csoportjával együtt a „magyarok” egy része is az M hangot részesíti előnyben, szinte ugyané jelentésekben. És nem csupán ilyen kora gyermekkori „követelésekben”, mint az „Amm!/Ham!”, amelynek felnőtt nyelvire fordításáról már szóltunk. Ugyanez létezik „Ma!... Ma!...”, sőt „Arnima!”, de még sürgetőbb „Mmmammmamm!” alakban is. Ezzel természetesen épp nem azokhoz az elméleti vitákhoz akarok kapcsolódni, amelyek a nyelv nagyobb szerkezeteinek keletkezésében stabil elemekben gondolkodva fontosnak tartják vitatkozni az elöl- vagy hátulbővülés irányairól. Hogy a M hang maga is kifejezi az itt fennforgó lényeget, jól mutatja, hogy még a felnőtt is úgy dicséri meg az ételt (meg az azt eléje tevő asszonyt), hogy „MMM!” Mert a M nagyjából ugyanazt a tapadásjelentést hordozza, mint a N. Ezért lehet „mama” az ételadó asszonyból, és lehetnek tömegével hasonló nyelvközi összetartozás-jelentései is. A N és M használati körének e széles nemzetközi hasonlósága hangjelentésük közelségén alapszik. Hangjelentésük az a képzéshelyi érzet, amellyel a csecsemőkori gügyögés hosszas „enn- nező” és „emmmező” kísérletezései során tapasztalatilag azonosítottuk ezt a hangot. Ez mindkét esetben a legelemibb tapadásérzet. Ekkor az artikulálatlan szólítóhang már nem teljesen nyitott szájon át távozik. Ha csukott száj mellett útjában az ajkak tapadnak egymásra izomfeszültség nélküli alaphelyzetben, akkor M hang keletkezik. Ha ugyanilyen szájállásnál az ajkak nyitott alaphelyzetben vannak, s a nyelv tapad a fogakra és a szájpadlásra izomfeszültség nélkül, akkor a szólítóhang „automatikusan ” N hangot hoz létre. Ez a két hang ezért a hangképzési érzetrend és egyúttal a szerves hangelentéslánc origója (GYÖRI-NAGY 1999:12). A csecsemőszáj felkészülése a beszélésre A száj szerepe a gyermek nyelvi egyedfejlődésében kezdettől főszerep. Akkor is, ha nem közvetlen „beszédtevékenységet” folytat, amire a születéstől átlagosan egy esztendőnyit kell várni. A száj mint a „tápcsatorna bemeneti nyílása” természetesen nélkülözhetetlen az emberegyed vegetatív életében, hiszen a táplálékfelvétel az egyed számára életfontosságú. Ugyanakkor a beszélés, az anyanyelv elsajátításának és használatának funkciója messze túlmutat az egyeden. Nélküle nem valósulhatna meg az ember faj- és táji kultúrközösségeinek környezeti küldetése. Ezért nyilvánvaló, hogy a száj egyed-célúnak tűnő vegetatív működései is világos összefüggésben állnak az egyed magasabb környezeti feladatokra való felkészülésével. Ezt a száj 158
