Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
a maga Életvilágában is ’Direktben kitárulkozó’ szubjektum „tiszta Átélése” „nyíltan”, „áttetszőén”, „őszintén” juthat szóhoz, a hallgató, a befogadó bármilyen célból történő manipulálása, meggyőzése valamiféle rafináltságot feltételez. Hogy ez a rafmáltság ’csupán’ „Fondorlatnak”, „Cselezésnek”, avagy „Álságos- ságnak”, „Sunyiságnak”, netán „Hazugságnak” minősül-e, az kifejezheti az érintettek szubjektív viszonyát a manipuláció kísérletével szemben, de nem változtat azon a tényen, hogy a megszólító - a szónok, a költő - immár nemcsak a nyelvvel bánik használati tárgyként, hanem a megszólítottakat is eszköznek tekinti célja eléréséhez. Az etikai probléma márpedig nem a cél - morálisan akár igazolható - tartalmában, hanem részint a szubjektum önmanipulációjában, a megnyilatkozás közvetlenségének, nyíltságának, őszinteségének hiányában: „kalkuláltsá- gában”, részint a másik ember eszközzé való lefokozásában rejlik. II. Mielőtt a Petőfi politikusi szerep-alakításában végbemenő korszak-váltó fordulatot nyomon követnénk, emlékeztetnünk kell arra, hogy az abban felszínre kerülő etikai problematika Széchenyit már jóval korában foglalkoztatja. Amikor - 1819- ben - arról elmélkedik a Aizp/ójában, hogy „ahhoz, hogy egy alakuló népet boldoggá, vagy becsvágyóvá lehessen tenni, az ország kimagasló személyiségeinek folytonosan komédiáznia kell” - igen megvetően és kiábrándultán - a politikai viszonyok demokratizálódásának folyamatát konstatálja. Ebben a bejegyzésben még csupán az arisztokrata mélységes ellenszenve nyilatkozik meg a demokratizálódó közélet Európa-szerte tapasztalható divatjával szemben (és tegyük hozzá: azzal a vármegyei köznemesi politizálással szemben, amely a többség megnyerésének érdekében nem nélkülözheti a demagógia eszközeit), de a reformkor politikai tendenciáit látva saját programja megvalósításának legnagyobb akadályát ismeri fel a ’sokaság’ ’megtévesztésére’ alkalmas - a hízelgés szándékának, a demagógiának szabad teret kínáló — modorban. Miként azt a közvéleményről folyó elhíresült vitája tanúsítja, Kossuthot is azért érzi veszélyes ellenfélnek, mert az általa képviselt irányban nem pusztán a saját konkrét törekvéseivel való rivalizálás szándékát, hanem egy politikai kultúra - az egyenes beszéd kultúrájának - megrontóját látja. A gróf személyes tragédiájában fontos szerepe lesz azoknak a körülményeknek, amelyek majd őt magát is arra kényszerítik, hogy éljen a színlelés, a megtévesztés, a fondorlat, a cselezés, a kétértelmű beszéd ’dramaturgiai’ eszközeivel. A Napló írója csak önmagának meri bevallani, hogy színlelésre kényszerül az uralkodóval, az udvarral és Metternichhel szemben. Máshol tébolyultnak ítéli azt a Bánk bánt, akit éppen a hatalom kétszínűsége tesz lázadóvá, s aki gyilkosa lesz annak a királynőnek, aki - uralkodóhoz méltatlanul „kétféleképpen beszéli gondolatjait”. De színlelni fog a legnagyobb magyar akkor is, amikor - minden ellenszenvét elfojtva - szerepet vállal Batthyány kormányában, s végül akkor is, amikor az ápolásra szorult őrült maszkja mögé rejtőzve álnéven írott cikkeivel ássa alá a Habsburgok tekintélyét a ’nyugati’ sajtó liberális érzelmű olvasói előtt. De térjünk vissza Petőfihez. Ami 1848 nyarán és őszén történik Európában és Magyarországon, legnagyobb romantikusunk pályáján teljessé és visszafordíthatatlanná teszi a ’posztromantikus’ fordulatot. Ebben nyilvánvalóan szerepe van annak a mély megrendülésnek, amit a ’választási kampányban’ elszenvedett kudar34