Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
ca okoz, hiszen a magabízó és nagy terveket dédelgető képviselőjelöltnek saját sorsában kell megtapasztalnia, hogy az ’egyenes beszéd’ a politikában a szó szoros értelmében életveszélyes is lehet. (Szabadszálláson alig tudják kimenteni az ellene fellázított, őt megkövezni akaró tömeg gyűrűjéből!) Nem marad más a számára, ami a forradalom ügyéhez köti, mint március legnagyobb vívmányához: az év nyarán megalakuló Népképviseleti Országgyűléshez fűződő remény. A bizalom azok iránt, akiket eszme- és harcostársainak tekinthetett. Mindenekelőtt az Ország- gyűlésben mandátumot szerzett Vörösmarty Mihály iránt. Am alig telik el néhány hét, és Vörösmartyban is csalódnia kell. Nem azért, mintha mestere és atyai jó barátja megtagadná a forradalom eszméit és céljait, hanem mert másképpen értelmezi a politizáló költő etikai felelősségét, mint ő. Már nyugtalanító hírek érkeznek a nemzetiségek - elsősorban a ’rácok’ és a hor- vátok - mozgolódásáról, s Bécs kíméletlen akcióiról az itáliai forradalommal szemben, amikor az Országgyűlésnek - egy konkrét katonai akció: a magyar katonák Itáliába küldése kapcsán - szentesítenie kell a magyar forradalom alkotmányos kereteit, mindenekelőtt azt a közjogi ’fundamentumot’, amely szerint a kül- és a hadügyek megmaradnak az uralkodó hatáskörében. Ez a kompromisz- szum egyrészt elkerülhetetlen volt, másrészt az év tavaszán - legalábbis a kormány számára - még vállalhatónak tűnt. Az ellenforradalom eszkalációja, s az uralkodó kétszínűsége azonban egyértelművé tette, hogy ha a hatalom-megosztásnak erre az elvére az Országgyűlés igent mond, a márciusi-áprilisi vívmányok mindegyike csak tiszavirág életű lehet. A képviselők tehát a független Magyarország halálos ítéletét írják alá, ha a hadügy kérdésében a kormányt támogatják. A helyzetet az teszi igazán drámaivá, hogy a halálos ítélet akkor is jogerőre emelkedik, ha a többség nemet mond. Az érvényes közjog ugyanis felhatalmazza az uralkodót, hogy szétkergesse az Országgyűlést, ha az - felségsértő módon - korlátozni kívánja alkotmányos jogait. Magyarország modern kori történelmében ez az első totális csapda-helyzet, amelyben a morális és eszmei értékek melletti elkötelezettség és a reálpolitikai ráció nemcsak feloldhatatlan, de áthidalhatatlan ellentétbe is kerülnek egymással. Nemcsak a jó és a rossz, hanem a rossz és a kevésbé rossz megoldási lehetőségek között sem lehet jó lelkiismerettel választani. Nem születhet olyan döntés, amelyet a ’jó’, a ’helyes’, az ’igazságos’ metafizikai értékeivel igazolni lehet! Egyetlen kiút kínálkozik: időt kell nyerni! Kijjebb kell tolni a cselekvés-tér határait, újabb és újabb döntési helyzetek lehetőségét teremtve meg ezáltal! Meg kell akadályozni, hogy a király ürügyet találjon a nyílt, fegyveres beavatkozásra, tehát szentesíteni kell erőszakhatalmi hatáskörét, s egyidejűleg titokban, fondorlatos módon, álságosán folytatni kell a katonai erők szervezését és felkészítését, ha kell, az uralkodóval szemben is. A saját dél-magyarországi birtokain ezt teszi a szabad csapatokat verbuváló gróf Batthyány Lajos, és ilyen toborzó ’munkába’ kezd Kossuth. A képviselőházi vitát azonban le kell zárni, s augusztus 21-én megszületik a határozat: a hadügyekben - ha lélekben már igazat adna is a többség Petőfinek, aki már márciusban leírta, hogy „Nincsen többé szeretett király!” - a végső döntés joga az uralkodóé marad. Miután „a nemzetgyűlésben a többséggel szavazott” Vörösmarty is, Petőfi az Életképek soron következő számában a düh, a kétségbeesés, a kiábrándultság indulatával zaklatott hangú verset publikál mestere ellen. 35
