Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
tanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublikát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá. Ennél többet tennem esztelenség lett volna, ennyit tennem a haza- és emberszeretet kényszerített a magam föláldozásával is. Igen, a haza- és emberszeretet. Átalakulásunk minden esetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs; azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, s erre a legcélszerűbb eszköz az új eszmét lassanként, apródonként terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtósmi! Akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!” A szó és a tett, a költészet és a valóság, az esztétikum és a politikum közötti közvetlen, ok-okozati kapcsolat lehetetlenségének, egyszersmind egy másfajta, közvetett összefüggés működtetése lehetőségének a felismerése Petőfi által a romantika lényegi meghaladásának fontos dokumentuma. De hangsúlyoznunk kell, hogy ez a posztromantikus tapasztalat még belül van a ’modern’ paradigmáján. Mert igaz ugyan, hogy tarthatatlanná teszi a „szubjektum és az objektum szétválaszthatatlan egységének” hölderlini tételét, és kétséget ébreszt az iránt, hogy az ’én’ pszichikai tartalmainak „kvalitatív hatványozása” (Novalis), azaz a személyiségerők pusztán tudati impulzusokkal történő, öngerjesztés-szerű koncentrációja révén megváltoztatható a Lét minősége, de nem foszt meg attól a reménytől, hogy az ember közvetett módon - a maga által teremtett, folytonosan tökéletesíthető médiumai által - ellenőrzése alatt tartsa a történelmi világot. (Ez Pethő Bertalan ’peratológiai’ filozófiájának ’talán legfontosabb ’üzenete’ is!) Nincs itt még szó tehát sem az emberi egzisztencia végletes fenyegetettségének élményéről, amely - ellenhatásként - az ember feletti ember nietzschei-wagneri ideáját fogja motiválni, de még kevésbé beszélhetünk a személyiség halálának posztmodern víziójáról, amelyből éppoly logikusan következik majd a nihil létélménye, miként az önszerveződő rendszerekről és ’alrendszerekről’ szóló elméletek bárgyú optimizmusa. Ha az eszme csak nagyobb időtávon fejtheti ki hatását a történelemben, akkor az eszmehívőnek a saját hitét, akaratát, személyiségerőit is a késleltető közeg természetéhez, törvényszerűségeihez igazodva kell működtetnie. Kettős követelmény ez. A romantikus attitűd éppúgy nem formálhatja most már a lírai önreflexiót, mint a közösségéhez forduló költő retorikai eszközeit. A költőnek - önérték-érzete, integritása védelmében - tehát le kell mondania a váteszi-prófétai (megváltói) küldetéstudatból fakadó szerepálmokról, s a közösségéért élő egyén sorsvállalásának végső értelmét egy végtelen, de célelvű történelmi folyamatban való tevékeny részvétel nagyszerűségében kell feltalálnia. Az apostol ’szőlőszem’-metaforája már ezt a posztromantikus személyiségprogramot fejezi ki. A retorikai eszköztár megújításának a kényszere pedig abból a felismerésből fakad, hogy a cselekvésre - ráadásul igen kockázatos politikai cselekvésre - szólító költői nyelvnek nem a költő, hanem a megszólítottak értékvilágának, habitusának a hullámhosszára kell hangolódnia. Egy agitatív verset - miként a propaganda és a reklám minden műfaját - nem az minősít, hogy mennyire fejezi ki alkotóját, hanem hogy a késztetés, az ösztönzés, a rábeszélés szándéka menynyire képes alkalmazkodni egy kollektív tudatállapot sajátosságaihoz. Ennek a döntően retorikai és kommunikáció-elméleti problémának tárgyunkat közelebbről csak rejtett etikai vonatkozásai érintik. Ha tudniillik a romantikus attitűdben 33
