Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Bencze Lóránt: A tudás dinamikájáról, társadalmi-történeti-kulturális meghatározottságáról

az emberi természet lényegében nem változott, sőt a marxista befolyás alatt a „hatalomtudomány”6 tombolva folytatja rémuralmát.

Éppen ideje volna hát, hogy az elaggott, XIX-XX. századi tudományfelfogást nálunk is fölváltsa a XXI. századi. A tudományos elméletek, ha nem is velejükig önkényesek, mint azt Thomas Kuhn nyomán vélnénk, de mindenképpen az egyén, a (történetileg és földrajzilag behatárolt) társadalom, illetve annak kultúrája és a külvilág viszonylata, a rész és az egész viszonylata és az egészre való irányulás határozza meg tudásstruktúránkat. Lévén csaknem teljesen ismeretlen, nem lehet elégszer idézni Peirce-t, hogy „a kísérletező kutatás (az abdukciós kutatás) az igazi, a mindennapi, a velünk született képesség a minket körülvevő dolgok ellenállhatatlan kontemplációjára, hogy megadjuk magunkat egy elgondolás figyelmet keltő, megoldást sürgető, kitartó követelésének. A tudás bővülésének, a tudomány fejlődésének akadálya, ha ragaszkodunk egy igazság vagy törvény végleges és tökéletes megformulázásához, ha úgy véljük, hogy a dolgok megszokott volta nem változtatható meg, ha föllép a szokatlan jelenség abszolút elutasítása”.7 A kísérletező kutatásban benne van „az önkorrekció és a növekedés életbevágó ereje. Az igény a tanulásra, az igazságnak mégoly tévedések útján való megtalálására. Az akarat a tanulásra. Az elégedetlenség a vélemények jelenlegi állapotával. A tanulás lázának kell felemészteni azt, aki másokat is meg akar fertőzni a betegséggel. Aki azt hiszi magáról, hogy mindent tud, az nem képes rávenni másokat a tanulásra”.8 „Nélkülözhetetlen a tudás átadásának igénye is, illetve kommunikatív képessége, az az elvárás, hogy mások is úgy ismerjék meg a fogalmilag megragadott tényállásokat, mint mi magunk. Amikor kutatunk, és főként amikor tanítunk, az értelmileg megalapozott tudásteljesítmény (az arisztotelészi episztemé) sohasem választható el a meggyőződéstől (a platóni doxa), az érzelmileg megalapozott érdeklődéstől.9 „Úgy vélem, írta Peirce, az érzelem sokkal, de sokkal fontosabb, mint a tudomány ... ”10 Ha a matematikus-filozófus-szemiotikus világnév - horribile dictu - így gondolkodott általában a tudományosságról, vajon nem volna-e balgaság megtagadni az érzelmeket Arany Jánostól vagy mai magyar írótól, sőt bárki magyar anyanyelvűtől, amikor anyanyelvének múltját, jelenét, jövőjét méregeti, lehetőségeit feszegeti? Elfogult is ilyenkor, meg nem is. Költői is, meg tudományos is. Vele szemben a nyelvész boncmester, a jobbik esetben boncoló orvos. A nyelvésznek is mindenben igaza van, ami a hullát illeti. De nem foglalkozik az élővel, mint ahogy a boncnok sem, aki előtt szervhalmaz fekszik, nem édes-anya-nyelv. Amit ír róla, még csak halotti beszéd és könyörgés sem, hanem látlelet arról az anyagról, amelyik az élet eszköze. Nagy a kísértése, hogy szelle- meskedjen a hulla fölött, mintha élő volna. Értsük meg a nyelvészt! A boncoló- ban nem ébredhetnek „ünnepi, mondhatnám templomi érzések”, mert hibásan diagnosztizálna. A haza nem szent szó - a nyelvésznek. Csak annak szent, aki szüleitől, nagyszüleitől, dajkájától örökölte a magyarságtudatot, mint Széchenyi István." Persze a boncmester is szeretheti a családját - de nem a munkahelyén, és ez nem feltétlenül tudathasadás. A boncolás nem lehet öncélú. Azért van rá szükség, hogy az orvos gyógyíthasson. A nyelvtudományra és a nyelvtanoktatásra azért van szükségünk, hogy tudjunk gyógyítani, emberi kapcsolatokat felemelni, vigasztalni, bátorítani, magasztalni, szerelmet vallani és imádkozni. És tudjunk figyelmeztetni, megróni, rávenni a jóra, felemelni embertársunkat, társadalmun30