Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Bokányi Péter: "Hódolat Berzsenyi szellemének"
Gyönyörű Berzsenyi-szobor épül ebben a versben a maga ünnepélyes pátoszával, az ismert Berzsenyi-képet megidézve. A „márványarc” idődén ragyogása a múló és mú- lékony világ felett azt a szilárd erkölcsi meggyőződést hirdeti, ami Berzsenyi életének és művének alapját jelenti - meg még valami mást: az idő múlásának örök berzsenyis fájdalmát, ami mindenütt ott lebeg a versben és Berzsenyi költészetének egészében. Ez az, ami a Takáts-napló egyes bejegyzéseit is szívszorítóan széppé teszi: az a dilemma - az örök emberi dilemma - hogy miként „játszható ki” az elmúlás, hogy mi az a mű, amely képes ellenállni az időnek. A vers talán, ami jóllehet csak „levezető, lelki séta”, ahogy fentebb idéztük, vagy egy elültetett gesztenyefa, netán a szépen metszett be- cei szőlő? A Berzsenyi szelídgesztmyefáira című vers an tikos ragyogásban olvasztja eggyé a földet és az eget, a napot súroló gesztenyéik és a vers egyaránt annak eszközei, hogy legyen múlhatatlan is a múlandóban - szinte Hamvas Láthatatlan történetének értelmében hirdeti, hogy az alkotás, az alkotó élet nem mérhető a földi idővel: az igazi alkotás létrejöttének pillanatától része lesz az öröknek, s léte többé nem függ az emberi emlékezettől. Berzsenyi szelídgesztenyefáira Zölden és magasan, mint tenyér, gesztenyefád Hélioszhoz ér. Jelképesen, mert ott és itten csak így ragyoghat minden és tollad alatt, amely a tárgya, az anyag a szárnyait kitárta. Gyökere mély s éterin lebegve Phoebusz kocsiját megérintette. Takáts Gyula költészetében a berzsenyis világ mellett gyakoriak a berzsenyis szerepversek is, amelyekben mintegy Berzsenyi személyiségét „éleszti újjá” a maga fájdalmaival, dilemmáival, szorongásaival. A Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől című vers például mintegy folytatja és lezárja a Búcsúzás Kemenesaljátok, s teszi még erőteljesebbé a veszteség fájdalmát úgy, hogy száműzi ebből a búcsúból a nosztalgikus szépséget. Takáts verse keserű és reménytelen, a „szép” emléke nem tudja átszínezni a búcsúzást: a véglegességet sugallja. Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől Nikla, junius 5-d. 1811. (A Kazinczynak ín levél után) Ledőlt a vén ház fejem felett... Aranyam semmi... üres ól... mező... Reményem összedőlt, nem térhetek kies honomba vissza már soha. Nem fénylik rám a Ság és Kemenes áldott, tündéri mosolya... 93
