Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Bokányi Péter: "Hódolat Berzsenyi szellemének"
A völgyben, tán anakronizmus: ott, hol a tér hosszú és szabad, fiirdővendégekkel a strandok felé egy kis vicinális szalad. De mint Tyrrenis a Balaton és odébb a domb enyhén, mint a Quirinál ível. Alatta a zsombékok között a csordás tarka ökreivel. A háton ekével Ceres fia szánt és jambusával Rómáig ér. S bár közel egy század óta holt, de Horáci-cédrus, melletted a legnagyobb latin a hétszilvafás Berzsenyi volt. A vers antikos derűje idealizált zsánerkép Takáts világából: abból a világból, amely minden ízében a nyugalmat, a teremtés harmóniáját, Berzsenyi egyik arcát - a Hamvas által megrajzolt „méhes-költészet” világát - idézi. A római istenek uralta idilli táj része a „somogyi klasszikus”, Berzsenyi Dániel, úgy simul bele ebbe a világba, mint ahogy része annak a szőlőt kötögető, bicskás gazda vagy „a csordás tarka ökreivel”. De része ennek a világnak a fiirdővendégekkel a strandok felé haladó kis vicinális is - a vers egyik legmegkapóbb pontja ez, amikor az antikizáló nyelv és világ magához hasonítja a 20. század nyelvét és világát, amely látszólagos idegensége dacára is szépen simul bele a vers egészébe, s segíti azt a szinte poentírozó zárlatig, ahol nyilvánvalóvá lesz: a szavak és a képek Berzsenyi tiszteletére sorakoznak s olvasztják eggyé az antik pásztorok földjét Somogy világával, Horatiust Berzsenyivel. Avers csendes bája reményt sugároz: az abban való hitet, hogy megfér egymás mellett, sőt, mintegy egymást feltételezi e két létforma: vagyis, hogy élhető a világ... Másként idézi meg Berzsenyi alakját a Niklai elégia. A vers nyilván alkalmi költemény, közvetlen ihletője Berzsenyi újratemetése volt, de a vers messze túlmutat az ilyenfajta szövegek éppen aktuális voltán. Niklai elégia Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt. Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől. Es ragyogott nem rég a határ, kék láng borította. Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő, izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből. En, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken, mint próféta jelét, néztem a niklai sírt. Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását, melynek a gránát és a serényszavu ágyú sem ártott. 91
