Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

is védelmezi. Egy költői világ és versízlés és életstílus védelmére kel, annak, amely azóta is jelen van irodalmunkban. Tehát nem magáért fog tollat, föladva lelkében áldozatul a versírás örömét és gyógyító varázsát is.

Eszményeit: a használni vágyást, a magyar irodalom ügyét, a költői tettet, barátságot és az észt és a jót és a tartózkodó erényt látta megtaposva Kölcsey kritikájában. Idegbetegsége föllángolt, a magányt még inkább magára húzta ez a lávázó, Wesse- lényi-típusú, Kazinczy szerint „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés” lelkű költő. Rajongásában és extázisaiban és komor esztétikai elmerültségében egy olyan típusú magyar Hölderlin alakult ki, akinek elméje mindvégig világos, de lelke teljesen elsötétült.

Egyszerre megvékonyodnak, majd megszakadnak a Kazinczynak írt levelek. Úgy érzi, sejtései beteljesültek. És mintha minden jel is arra mutatott volna, hogy „a goromba recenzió” Széphalom ízlésének visszhangja. Hiszen, amikor 1817. október 12-én „megvilágosítást” kér, Kazinczytól csak ilyen első választ kap: „attól sem félek, hogy az írástól, olvasástól elidegenít; lesz mind író, mind olvasó, s a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak”. De mintha Kazinczy maga is megrettent volna e választól. Utánagondolva levelének tudatalatti gondolatait eláruló soraira és Berzsenyinél lelkiállapotot romboló kitételére, október 18-án gyorsan utánaválaszolt, de ebben sem tudja megtagadni azt a „közömbös” álláspontot, ahogyan nézte az első kötet fogadtatását és a körülötte kialakuló vitát. Mintha Berzsenyi mellé állna, de úgy, hogy Kölcseyt dicséri. „Kölcsey nemcsak gorombán nem bánt veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” És még hozzá is teszi: „Én is tisztelem recensióit; nekem nagyon kedvesek; de nem úgy tisztelem mint Pest tiszteli, amint hallom.” Igen kétarcú válasz. Csak levélben mondja azt is, amit világos, hogy épp neki a Tudományos Gyűjteményben kellett volna elmondania, ha egyszer nem ért egyet Kölcseyvel.

Berzsenyi el is hallgat. 1817-1820 között eddigi adatok szerint egyeden levelet sem váltanak. A gyanú, a betegség és a zavar évei ezek. A „démoni” és az egzaltált költő biztosra veszi, hogy Kazinczy szavai, hogy őt „mérték nélkül szereti”, nem igazak. Úgy érzi, hogy az „ölellek, szeretet, barátság, tisztelet és csudálás” szavai fölé inkább a Kazinczytól leírt „irigylés legszentebb érzése” kerekedett, és mert Szemere védelmező sorairól is csak későn értesült, és őt is megtámadta, így ezek a teljes magára maradottság érzését és gátlásait csíráztatták ki szívében. A mai szóval az elidegenült lelket, a csupa gátlást a berekszélben, amely berek is Kazinczy békaköltőit, a „brekeke, brekeke- Kloax, Kloax-Tuu, tuut” idézte a fülemülék helyett, zúgó fülébe. Társai csak a kínjában teóriakészítésre és védelemre serkentő könyvei voltak. Hölderlin egy kis toronyban, ő egy elvadult kert és nádasszéli békaváracskában él „haldokolva”. Egész „természetében fölforgatva”, „fél halálban”, „fekete órákban”, „kegyetlen nyavalyával, mely engem gyakran félbolonddá és féldühössé tett”. A félőrült szót épp hogy csak le nem írta. Merényi Oszkár emlékkönyvében találóan mondja „egzaltált ihletű költőnek”.

Valóban Berzsenyi kidöntött mellű, feszes mentezsinórjai alatt is mindvégig egzaltált keblű, „mágiás”, megszállott ember és poéta volt. Tüzében és szép ellágyu- lásaiban is, ha versre, ha prózára fog tollat.

Ez a lelkiállapot hatványozottan áll az 1817-től 1829-ig tartó évekre. - Mert közben mi is történt? - Mikor 1820-ban Kazinczynak tragikus állapotát nyíltan feltárta, és amikor 3 év után újra megemlíti Kölcsey „goromba recenzióját”, akkor ismét csak ilyen választ kapott: „Annyi való, hogy én a Kölcsey recenzióját nagy gyönyörűséggel

85