Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése
olvastam. Mit ítéle verseid és Kis úréi felől arra épen nem volt gondom; egyedül azt a színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, mely dolgozásán az első soron kezdve az utolsóig bájoló hatalommal ömlött el.” Ez nem más, mint a mellett a Köl- csey-hang és „rossz kritika” melletti kiállás, melyet később Kölcsey kristály jelleme visz- szavont. Érdekes, hogy szinte természetesen folyt ebből, hogy ezek után megtoldva még ezt is hozzátette, mintha mi sem történt volna: „hidd, hogy érdemeidet védelmezni, ha azt kívánná a szükség, nálamnál készebb senki se volna”. „Az életnek sok esetei vannak, melyek megtévesztenek bennünket.” De ez a levél nem az. Világos beszéd. Világos válasz rá az is, hogy ezek után Berzsenyi már nem három, hanem kétszer három évig nem ír és nem válaszol Kazinczynak, mert ez már több volt, mint kritikai tárgyilagosság és a szépet védelmező „korbácsos” szigor és epigrammázó hegyesség, amelyet Berzsenyi amúgy sem kedvelt a Kazinczy-műben, még akkor sem, ha most is odatette, de csak levélben, hogy „verseid nekem elhalhatatlan fényt szerzettek”. Ezzel a nesze-semmivel ő is segítette, hogy egyik legnagyobb költőnk elnémuljon. Hagyta, hogy kínjában „aesthetikussá üstökölje” magát. Egészen „A kritikáról” című tanulmányának megjelenéséig, 1835-ig. Elnézte, pedig tudta, hogy Berzsenyi a virtusát és költői művét milyen nagyra becsüli, mert világos, hogy A kritikáról című tanulmányának a főhőse és a mű „története” is ő maga és költői csatája. Ha ki nem is mondta, de tiszta képlet, hogy magára húzza A kritikáról második vádpontját is. „A lángészt kritika nem taníthatja; mert a lángész nem tanítványa, hanem tanítója a the- oriának.” De Berzsenyi jellegzetes kritika- és egyensúlyérzékkel így folytatja: „de minden idő mutatja azt is, hogy a legnagyobb lángész is csak idővel, tapasztalással és tanulással jut a legfőbbre, s mutatja, hogy a lángész a theoriának tanítója és egyszersmind tanítványa lehet”. Berzsenyi szerénysége magát nagyon is nagyra tartó szerénység volt. Tehetségéről Kazinczynak többször is leírta, hogy neki semmilyen teóriája sincs, amivel azt mondta, hogy nála a természettől kapott erő szüli a műveket és szabályokat. Egyszóval, hogy ebből is megértse, hogy mennyire egyéni és öntörvényű az ő lírája, szépségideálja és versmintája is. Ezt az öntudatát érte a skatulyázó és ódáit, verseit más mintákhoz „faragó” és idomító - a Kazinczynak, a kisebb, de mégis irányító költőnek nagyon is tetsző - Kölcsey kritika. De ezt a Berzsenyi szavával „rossz kritikát” emlékbeszédében helyesbítette Kölcsey. - Épp ezért miért is idéztük volna az 1817-es recenzióját? - Idézzük helyette, mert az ünnep alkalmából ide ez illik, a végleges formájú kritikát, amelyet épp az imént a Berzsenyitől idézett idő érlelt ki Kölcseyben. Kazinczy is tudta az igazat. Berzsenyihez versében le is írta: Ne kérdd, törvénnyel egyez-e, nem-e? Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen. És azt is tudta jól, mivel viaskodik Nikla, és miért hallgat Széphalom felé... - És mi lett volna, ha Kölcsey 1827-ben kritikáját 1836-os szellemben írja meg, és nem Kazinczyról Berzsenyire átvihető hasonlatának érzésével, hogy tudniillik az ő költői „felsősége szokás szerint a kisebbnek fájt”. Gyulai Pál ezt a viszonyt így fejezte ki: „Kölcseyben a költőt, a kritikust fölülmúlja a szónok.” Idézzünk hát emlékbeszédének átértékelt és véglegesített kritikájából, és akkor nemcsak Kölcsey nemes szelleméhez állunk közelebb, de igazabban ünnepeljük Berzsenyi Dánielt is. Itt valóban „a magas szempontú kritikának nyitott pályát”. Igaz, már csak a halott fölött, és nem a Tudományos Gyűjteményben. És feloldozást is keres az ifjúra, aki „merészségét oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg”. De ez a megállapítása 86