Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

Közben Berzsenyi költői harcának láza és elismertetésének vágya és a kötet kiadásának elhúzódása közben egyszerre összedőlnek álmai is, hogy visszatérhessen szülőföldjére. „Minden marhámat pénzzé tettem, s már indulóban voltam, midőn a pátens jött.” Ez a pénzdevalváció örökös somogyisággal sújtotta, mert „Somogy nékem csak számkivetésnek helye; feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta. Le nem írhatom néked kedvedenségemet.” Ovidius és Mikes Kelemen hangja. És Nikla Tomi lesz. Az álmok tengere és a szülőföld helyett a Fekete Berek széle lesz az otthona mindörökre. Testileg beleöregszik, „lelke bágyadt”, és rázúdul a jégverés és háza sincs. „Az én vén házam is féligre ledőlt.” És az újrakezdés, építkezés gondjában így tör ki: „kies szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek!.. . Te azt írod, hogy még ifjú vagy. Köszönd ezeknek a kegyes istenségeknek! akit így (úgy) kedvelnek mint Téged, az örök ifjúságot talál”. Magáról pedig ezt írja megindító melankóliával: „Ma rakódtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzni, s vénségemet melengetni.”

Fölötte halvány derengés. A bécsi festett képe elkészült. A kaposi megyeház „nagy palotájában”, ahol asztalvégen szokott szerénykedni, „mint poétát az egész közönség jelenlétében” megköszöntötték. Első nyilvános elismertetése. Öntudattal „a magyar literatúra megtiszteltetésének” veszi, és Kazinczyt kéri, hogy köszönje meg azt Prónaynak. Meg is teszi, ám a közben 1813-ban megjelent verseskötetéről Berzsenyinek csak ezt írja: „néhány darabot felolvasánk, hogy lássam változtatásaidat”, íme csak a hiú mester kíváncsisága, hogy hajlik-e az ízléséhez? Berzsenyi képére még hozzáteszi, „igen nem szépen dolgozó Blaschke”, és várakozó kíváncsisággal még eny- nyit jegyez levelébe a kötetről: „Szeretném hallani a két haza minden tájairól, ki mit mond felölök:” Tehát hiúság, kíváncsiság, rosszalló megjegyzés és várakozó hallgatás attól, aki kéziratról, levélről, könyvről eddig és ezután is fáradhatatlan tollal nyüzsgő, tudós és praktikusan okos és egész lényében szikrázó, szívós és izmos mesterkedés volt. Ennyi csak az első értesítés attól, aki Hans Sachs-ian termékeny lélek. A magyar arányú Goethe kíváncsian csak vár, nemhogy kinyilvánítaná a két hazának „hivatalosan” is, hogy íme nagy költői mű került a haza asztalára. Ehelyett elhangzik Kölcsey szava: „Berzsenyi Dániel verseiről” a Tudományos Gyűjteményben. Nem Weimar szelleme ítélt, de Weimar és Kazinczy barátja a „Somogy Kazinczyjáról”, ahogy Festetics hívta Berzsenyit balatoni Weimarjának időszaki Heliconjából.

Nem szólok itt az évforduló alkalmából Kölcsey bírálatának hangjáról és kritikai tévedéséről sem, hiszen az is időszaki, borús lelkiállapot hangja volt. Időszaki, mint a keszthelyi Helicon derűje és megtisztelő fényei. Ideiglenes, mert Kölcsey- nek volt lelkiismerete, és maga változtatta meg 1839-ben annak tónusát és elhamarkodott ítéletét. De addig micsoda 19 év dúlt és viharzott egy nagy költő lelkében és a magyar irodalom életében is?! Sötét és néma és hangos és indulatos, „gladiátori marakodás”. Emelkedett és védekező és támadó hangok és készülődés. Már-már őrjítő is! Néha műben felcsillanó. Újra barátságfogadó és élettagadó, és végül is udvarias „kézszorítás” és koporsóba vitt sebek évei voltak ezek.

Berzsenyi a személyében és a tehetségében megsértett embert és virtust és a poétát egyaránt nehezen tudta fegyelmezni. Érthető. E támadásban nemcsak a magyar literatúra egyik irányát, de magát a magyar poézist is megtámadva látta. Egyben pedig „a természet teve poétává” megítélés alapján a született és nem lett költőtípust

84