Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

denesetre egyre inkább úgy látszik, mintha a Kazinczy-kép tükre a sok vádtól tisztább és nagyobb is lenne. És Berzsenyinek, a költőnek lelkirajza pedig a tragikus vonásokon túl is gazdagabb és érdekesebb.

Kazinczy mellett szól mind az az elismerés, amellyel sokszor igen tárgyilagosan ítélve Berzsenyi verseinek és költészetének értékeit nemcsak elismerte, de magasztalta is. „Mely erő! mely képek! mely nyelv! Tetszik nékem itt még az is, a mit egykor hiba gyanánt tevék ki neked... Csak hogy erre isten kell a ki bennünket vezessen, az pedig téged soha el nem hágy.” Ez igaz is, de ezek közben Kazinczy esztétikusi hiúsága és főliterátori hajlama olyanokat diktált, hogy azok a végtelen szenzibilis költő sorsát egyre-másra megnehezítették. Ezek a sorok vagy sorközti megjegyzések és ki nem állása, sőt félreállása a kritikus órákban kétséget támasztottak Berzsenyiben Kazinczy őszinteségéről és barátságáról is. - Mert milyen „Mestere” is volt ő, a nála igazát és önbizalmát kereső, első könyvére készülő költőnek? - Olyan, akivel szemben Berzsenyinek a nagy nyelvújítási csatán belül is külön „Mondolat- csatát” kellett vívnia. Igen, „a tanítványnak” költészetének szókincséért, költői kifejezéseinek elismertetéséért, verstani és formai újításaiért. Úgy kapta a szárnyat Ka- zinczytól, hogy fölös erőt kellett minduntalan vesztegetnie a repüléshez, mert Kazinczy „a theoria fáklyájával hágdos”, Berzsenyi pedig ízlésvitájukban „csak a mezítelen okosság mécsével bukdácsol”. De remekművekkel és egyszerű okfejtéssel bizonyít az elméletgazdag, kérlelhetetlen bírójával szemben. Meg is jegyzi Berzsenyi: „Te sokban igen sanyarú bíró vagy. Te sok jó szavakat elvetsz s még olyanokat is, melyek helyett jobbakat adni nem tudsz”... „En a magyar nyelvnek erőt és pergést kívánnék adni. Aki azt lágyabbá, éneklőbbé akarja tenni, az annak hibáit nagyob- bítja.” Nyelvünk sok e-je ellen, a tiszai é-zés nyelv- és magyar versírást rontó hatása ellen emeli föl a gyakorló költő szavát. „A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részrehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgy hogy nem kérdezzük: jó-e vagy rossz, hanem tiszai-e vagy dunai?” Bizony, ami ellen Berzsenyi szót emelt, aszerint ítélt, a Berzsenyi versek szókincsében, a „magasztaló” mester. Költőnk pedig kimondja: „Tiszaiság, Dunaiság, Provincializmus” jelszavak alatt, hogy „én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mindettől, mindattól örömmel tanulok és mindezt mindamazt tanítani akarom”.

Kazinczy e levélvitáikban érezhető biztonsággal és fölénnyel, majd hogy nem a majd meglátod mosolyával írja: „Én elmondtam, amit jobbnak véltem. MitvégyTe fel, az a Te dolgod, nem az enyém.” Berzsenyi pedig bátran követi költői megérzéseit. Egy szó mint száz egyik sem enged, és ez irodalmunk akkori fürge emberével és irányítójával, kiadójával szemben igen nyomasztóan hatott Berzsenyi egyre inkább elnehezedő lelkiállapotára.

Mindinkább visszahúzódik, és bizalma is csökken, mert ő, „valamit csak ízlésem és poézisom természete megengedhete” csakis az szerint cselekedett, mert műve értékében és nagyságában, mindig udvarias szerénysége mellett is, „hipochondriás” biztonsággal hitt. Kazinczy pedig levélben dicsér, és közben az irodalmi köröcs- kékben és a triumvirátus körében, Szemere és Kölcsey előtt is a vélt hibákat hajtogatja, és nem sokat gondol a remete zsörtöléseire. A mozgékony, társasági és sokat utazó és levelező, beszélgető ember lelki alkatával aligha fogja föl, mi is zuhant Berzsenyire ezekből a levelekből, ezekben az esztendőkben.

83