Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

pírján: „Mely nyomorult teremtmények vagyunk mi magyarok!... Rakunk-e mi valaha templomot a szent egyezségnek mint a vén Camillus? Mi éneklő madarak vagyunk, de a prédára lecsapni, mint a sólyom, nem tudunk!” És a maga portréjáról hiún, de enyhe humorral ezt írja: „Vállam és mellem ugyan plátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg... Küldök én Néked másikat, mely megfogja mutatni, hogy a Te barátod egy egész araszttal vastagabb mellben, mint hasban. Azt pedig, hogy én az első döfés dicsőségét másnak nem engedném, az én ódáimból láthatod.” Es milyen éterien reális a kép azzal, ahogy az óda és kukorica egymás mellé kerül. A magyar költő és a versének sorsa íme a berekszéli kanásztávlatból: „Most egy falka ártánt kukoriczálok, s mihelyt ezt eladhatom, megyek.” Tudniillik verskötetét megjelentetni. Megható ahogy szól „gunyhójáról”.

Aztán pedig 1812-ben a bécsi út és az egyheti tartózkodás leírása. Nincs e sorokban semmi mezei csudálkozás és turistái hasraesés a látványon. Egyáltalán nem elragadtatottak a sorai. A somogyi Diogenész élesen és reálisan számol be Ka- zinczynak: „semmivel sem kedveskedhetem.” A belvederi festmények között „sok oly Ádámokat, Évákat, szenteket és madonnákat láttam, amilyeneket én is tudnék festeni. Az udvari theátrumban játszó Duportnak táncza és Neuman leánykának táncza és szépsége valóban csábító, ily látásra és jegyzésre méltót nem is találtam egész Bécsben. A többi theátrumokban semmi különöst nem láttam. Köztünk legyen mondva, én azt hiszem, hogy egy ily kis boszorkány, mint Neuman hamarább s bizonyosabban fel tudná emelni a magyar theátrumot, mint minden hazafiúi okoskodás és buzgólkodás. S vájjon nem lehetne-e nekünk is egy ilyen lyánykát szerezni?” Életéről, melyben az ember és a poéta kettős lelke dúlt és életfilozófiájáról és elcsituló dühöngéseiről így szól: „...nem tudtam azt, hogy az embereknek gonoszsága nem egyéb mint gyarlóság, bolondság... Szállj le, barátom, ideáid tündérvilágából, térj be barátodnak Zenó palástjával fedett békés sátorába, s ne szűnj meg véle bölcselkedni, s nem szűnsz meg véle szeretni és boldog lenni.”

E rövid kitérőt nemcsak azért iktattam be, hogy ízelítőt adjanak az emberről, de azért, hogy világosan lássuk, miért is írta le Kazinczy e sorokat: „Valamit tőled veszek, az nékem mind kincs, s tudod, hogy én leveledet is egy Gedicht rangjába szoktam termi.” Berzsenyi is nagy várakozással és tudnivágyó kíváncsisággal várta és vette Kazinczy verseit és leveleit és tanácsait, de azokból igen hamar levonta a következtetéseit. Igen udvariasan közölte is azt már 1810-ben Kazinczyval. Ösztönös ráér- zéssel írta: „Én oly követhetetlen szépségeket semmi míveidben nem látok, mint épistoláidban.” Tehát nem a lírai költőt és esztétát, hanem a verses levélírót tisztelte. Kazinczy, a mester pedig 1812-ben ezt írja: „A lyrai poézisben Virág mellett ő a fejedelmünk.” De hiába írta le, Berzsenyi csak olyan fejedelem lett, akinek nyelvéért és költészetének birodalmáért mindhalálig kellett harcolnia. Nemcsak a Mondo- latban őt is ért támadásokról van itt szó, de arról a harcról, melyet a mesterrel kellett következetesen vívnia, aki mögött olyan irodalmi erők és szellemi árnyak és érzések álltak és lapultak, amelyeket Berzsenyi remeteségében a világ végéről alig láthatott tisztán, vagy felnagyítva látta nyomasztó magányában. - De vajon tévesen és hiába és ok nélkül látta-e így? - Perük adatai hiányosak, és a tettek is mindkét részről sokszor ellentmondóak. Az érzékenység kölcsönösen nagy volt. Már szinte csak a hiányokból és a levelek egyes adataiból kialakítható lélekrajzokból lehet következtetéseket levonni. - De vajon csak Kazinczy javára és Berzsenyi kárára? - Min82